Van egy mondás a szepesi szászok körében: "Wer sich in Zipsen will ernähren, muss viel arbeiten und wenig verzehren.", amely magyarul annyit tesz: "Sokat kell annak dolgozni és keveset fogyasztani, ki magát a Szepességben jól akarja tartani."
Amennyiben valaki emlékszik még tavalyi rezümémre Szepesváralja és annak futóversenye kapcsán, az talán nem csodálkozik a bevezetőmben leírtakon. Második alkalommal volt szerencsém, két kiváló futó, Nagy Enikő és Fekete Antal társaságában, ezen a nagyszerű vidéken járni, és újabb tapasztalatokkal gazdagodva kezdem megérteni, miért is rendeznek Közép-Európa egyik legnagyobb vára alatt ilyen különleges hangulatú futó-találkozókat. Talán a hely szelleme, talán a történelme, de az előbbieken túl is az itt élt, itt élő emberek azok, akik meghatározták, meghatározzák a szepesi hétköznapokat, e régió létének alapjait. És micsoda emberek! E helyütt muszáj egy kis históriát becsempésznem mondandóim soraiba, e nélkül ugyanis légbőlkapottá válna minden, amit eddig, és minden, amit ezek után leírni szándékozom. (Nem is beszélve arról, hogy a helyiektől aztán igencsak távol állt és áll a "Bort iszik, és vizet prédikál." típusú gondolkodás.)
Talán az eddigiekből is észrevette már az olvasó, hogy a múltat és a jelent megpróbálom összevetni, mindezt természetesen a tisztán látás érdekében. "A történelem megismétli önmagát." Egy okos, méginkább bölcs ember mondhatta ezt valamikor, de a tétel ma is megállja a helyét. (Milyen érdekes.) Ihol pedig, a hajdani gyepűn, a fentiek bizony hatványozottan igazak. Midőn eleink először erre jártak, csupán egy hatalmas, erdők borította vidéket találtak, az úgynevezett "Silva Scepus"-t, amely embert nem sokat, vadat, halat annál többet látott. Kemény, munkában edzett lakók kellettek e mezsgye civilizálásához, olyanok, akik jól értettek a fadöntéshez, de tudták azt is, hogy a jól gondozott erdő ínséges időkben biztos megélhetés, az ellenség közeledtével a legjobb búvóhely. A sík vidékhez, mezőgazdasági műveléshez szokott magyart a "... zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája." biz' már akkor sem csábította, első királyaink szász telepesekkel népesítették be a vidéket, akik a Thüringiai-erdő mélyéről érkezve nem találták szembe magukat ismeretlen feladatokkal. Gyorsan fejlődésnek indult a vidék, megalakultak az első városok, városszövetségek. A legnagyobb ilyen szövetség a Nagy Vármegye (Provincia Saxonum de Scepus) volt, amely 24 szepesi szász várost (Universitas XXIV. Regalium Civitatum Terrae Scepus) foglalt magában, saját gróf irányítása alatt, élükön a főispánnal és a szepesi várúrral. Saját törvénykönyvük is volt, a Zipser Willkür, melyet jelenlegi jogalkotóinknak, az "elől doktor, hátul doktor, középen meg senki"-knek melegen ajánlanék átolvasásra. A szászok (mind a felvidékiek, mind az erdélyiek), a svábok, a székelyek körében a korhoz mérten rendkívül magas fejlettségű szokásjogi gyűjtemények születtek, amelyek annak köszönhetően lehettek alanyaik javára, hogy nem úgymond felülről jövő intézkedési normákat, annál inkább saját értékrendjüknek megfelelő rendszereket alkottak meg. (Svájcban, Graubünden kantonban még ma is vannak olyan falvak, ahol minden évben - akár többször is - összegyűlnek a falu választóképes polgárai és megtárgyalva a közösség problémáit, döntenek a "Hogyan tovább?" kérdéséről. Ez a közvetlen demokrácia, amely mérföldekkel előrébb jár a ma általánosan használt közvetett változatától, és nem utolsó sorban - ahogy ezt a fenti példa igazolja, működőképes is. Az elv: szemlélődve járni a világban. Az emberek újságokat olvasnak - ma divatos kifejezéssel: a "jobb" és "bal" oldaltól is, érdeklődnek a világban, saját lakóhelyükön zajló események iránt, és nem holmi nevesincs ál-tudósoktól veszik az információk áradatát. Saját véleménnyel rendelkeznek a dolgok felől, a talajtól, önnön határaiktól nem elrugaszkodva hozzák meg döntéseiket. Azt hiszem, ez azért mutatja a fejlettség magasabb fokát. De hát ez Svájc, mondhatnánk. Csakhogy Magyarország ilyen volt. Aztán jött a politika. Csupa kisbetűvel.) Ezekben a könyvekben az élet minden egyes területére kiható intelmeket olvashatunk, melyek közül most egy székely - azt hiszem gyergyói - falutörvényből valót idéznék: "... a télen kivágatott minden egyes fa helyére a tavaszon három új ültessék." Elgondolkodtató. Higgye el, kedves olvasó, bármelyik szász, sváb hasonló témájú könyvből is idézhettem volna a fentieket.
Hogy az előzőkben tárgyaltakon túl mi alakította még a szepesi szászság és az időközben idekerült tótok életét, arra tán' egy regény sem lenne elég. Mindazonáltal egy fontos időszakot mégsem kerülhetünk ki, mely jelentős befolyással bírt az itteni életszemlélet kialakulásában. Ez pedig nem más, mint az 1412-től - amikor is Zsigmond a 24 szepesi város közül tizenhármat, név szerint: Igló, Leibic, Durand, Ruszkin, Béla, Ménhárd, Szepesszombat, Sztrázsa, Matheóc, Felka, Poprád, Szepesolaszi és Szepesváralja községeket, valamint a kincstári Lubló, Gnézda és Podolin városokat Ulászló lengyel királynak adta zálogba 37.000 cseh széles garasért, vagyis körülbelül 100.000 pengő forintért - az 1772-ig terjedő intervallum - ekkor Mária Terézia visszacsatolja a fenti helységeket. Az elzálogosítás időszaka alatt a nevezett helységek évi 2000 márka adót, mindemellett például a XII. Károly svéd király és II. Ágost szász választófejedelem s lengyel király között folyt háborúban csak készpénzben 181.000 forintot fizetett az élelemmel is ellátott polján katonaságnak. Ezek a ma csak "költségvetésen kívüli"-nek titulált kiadások jócskán elszegényítették a lakosságot, és mindinkább az összefogás fontosságára sarkallták az ittenieket. Szomszédsági és testvéresülési szövetkezetek, úgynevezett Bruderschaft-ok alakultak, elősegítve a mielőbbi talpraállást, az életkörülmények javulását.
Miért is láttam fontosnak levésni a fentieket? Nos, csupán csak azért, mert ma a helyzet változatlan. Az utóbbi száz év talán még az azt megelőző kilencszáznál is felforgatóbb volt e térség életében, szászokról már csak a mesékben hallani, de az emberek mégis ugyanazok. Legalábbis cselekedeteikben.
A verseny szervezésében, lebonyolításában, hangulatában ez az idén is megmutatkozott. Nem akartak többnek látszani, mint akik valójában. Ruhából készült rajtszámok - valószínűleg egy helyi lakos keze-munkái, tiszta víz a frissítőknél, tábori konyhán főtt gulyás, jóféle tótországi sör. Az utcákon sétálva gondozott kerteket, portákat lát az ember, így, ősszel a termést vizsgálva a gyümölcskertek tulajdonosainak sem lehet okuk a panaszra, és bár nem pont szabolcsi a mennyiség és a minőség, mégis szívesen kínálják a megfáradt vándort, és ez a fontos, ez az igazi érték. A díjazottak idén sem plazma-víziókkal, haszontalan semmiségekkel lettek gazdagabbak, továbbra is élt a zsákos-tálcás-rönkös hagyomány.
Ám mielőtt bővebben belemennénk a verseny taglalásába, lássuk, a szellemi örökségen túl mi is csábíthatja ma a vándorokat e mesés vidékre, amely valóban "Szabó Gyula-i", talán a gyermekek képzeletében létezhet még saját valóján túl.
Kezdjük mindenekelőtt a város keleti oldalán, egy meredek sziklahegyen álló Szepesi vár nagyszabású romjaival. E vártól vette nevét Szepes vármegye. A több hektár területű vár öt részből állott, mindegyiket erős falak és védőtornyok vették körül. A fellegvárban, honnan pompás kilátás nyílik a környékre - sajnos a Magas-Tátrát idén nem volt szerencsénk megpillantani, volt a nagy lovagterem, egy csúcsíves kápolna és az őrtorony. A XI. század végén, vagy a XII. elején épült vár egy ideig Giskra és Axamith husziták birtokában volt, majd 1465-ben Mátyás király Szapolyai Imrének adományozta, kit egyszersmind szepesi gróffá nevezett ki. Itt született I. Szapolyai János király is - 1487-ben. Utóbb egy időre a Katziánereké lett a vár; később a Thurzók bírták, majd ezek kihalása után Csáky István gróf kapta Szepesmegye örökös főispánságával együtt. 1703-1710-ben II. Rákóczi Ferenc őrsége tartotta megszállva. Ekkor állott ostrom alatt utolszor; 1780-ban egy tűzvész lakhatatlan rommá tette, amely romok mára lassan kezdenek újra vár alakot ölteni. Mindezek mellett érdekességképp megemlítendő, hogy tavalyhoz képest idén immáron magyar feliratokkal is találkozhattunk a falakon, sőt anyanyelvünkön szóló idegenvezető-készüléket is bérelhettünk.
A várból visszatérve a városba és onnan Lőcse felé haladva megérkezünk a kőfallal körülkerített hajdani Szepeshelyre, melynek 14 épületből álló egyetlen utcája kizárólag a szepesi római katolikus püspök és káptalan székhelyéül szolgált valaha - ma a várral együtt a Világörökség része. Az utca két oldalán tíz kanonoki lakás, legemelkedettebb részén pedig a püspöki egyemeletes palota, a székesegyház és a papnevelő-intézet épülete áll. A XV. századig többször átalakított katedrális a XII. század végéről való, s egyik nevezetessége a Szapolyai Istvántól 1493-ban alapított Szapolyai-kápolna. A szepeshelyi káptalan hajdan hiteles hely volt, s ma is gazdag levéltára van.
A fentieken kívül mindenképpen érdemes ellátogatni Zsigra gótikus templomához, mely a vártól csupán pár kilométer és szintén a világ örökségének részét képezi. Kívülről is impozáns látványt nyújt zsindelyfedeles tetőszerkezetével és szoknyás tornyával, ha azonban belülről is szemügyre vehettük volna, akkor igazán egyedi élménnyel lennénk ma gazdagabbak. (Sajnos nem lettünk; az Isten zsigrai háza ugyanis zárva volt, de ha tudjuk, hogy mi van bent, bizonyosan kinyittatjuk a falu népével.) 1070-ben, a Tiszántúlra berohant s onnan gazdag zsákmánnyal visszavonuló kunokon Erdélyben Cserhalomnál, a mai Kerlés (Szolnok-Doboka vm.) mellett, fényes győzelmet aratott a hős László herceg (a későbbi Szent László királyunk) vitézségének s vezéri tehetségének köszönhetően, kinek lovagias tettét, az elrabolt magyar leány megmentését, századok múlva is dicsőítették a magyar egyházak falfestményei. Mármost ez az egyház is dicsőíti, gyönyörű freskóit következő ittjártunkkor bizonyosan nem szalasztjuk el.
Aki a sok történelemtől, múzeumtól, templomtól és székesegyháztól már egy kissé megcsömörlött, annak sincs oka sopánkodásra, hiszen egy jó túrabakanccsal felfedezheti magának a közeli Hernád-áttörést, az Alacsony- és a Magas-Tátra bérceit, ha pedig csak futócipőt hozott magával, nos, akkor is jó helyen jár. Főképp, ha szeptember közepe táján érkezik Felvidék Sachsen-Anhalt-jába.
A Körútfutók SE két tagja, Nagy Enikő és Fekete Antal pontosan így tett, és milyen jól tette! Szepesváralja futóversenyén, mely 22700 hosszú-hosszú méterből áll, és akár hegyi versenynek is nevezhető, kitartó emelkedőkkel és az alföldinél jóval ritkább levegővel kell számolnia minden indulónak. A hegy ugye mindenütt hegy, de a Hajdúságban legföljebb Kunhalmokon gyakorolhat az ember - azon is csak szentségtörés vétsége mellett. Az egyenlő feltételek tehát inkább a tótok számára voltak "egyenlőbbek", az eredményeinken azonban ez korántsem mutatkozott meg. Nagy Enikő immáron hagyományosan dobogós helyezésnek örülhetett - nem mellékesen megjavítva tavalyi idejét is, abszolút második és a 20-30 évesek kategóriájában szerzett első helyezése előtt le a kalappal. Fekete Antal abszolút és kategória szerinti középmezőnybeli helyezése szintén szép teljesítmény; ideje (1:46:30 - mint Nagy Enikőé) Váraljai futásai sorában az eddigi legjobb eredmény.
Ennyit, s nem többet a 2008-as várkerülő-futásról, Zipser Komitat-ról és nagyszerű lakóiról; a sok szép élmény mellé már csak minél több klubtagnak, anyaországi és külhonba szakadt hazánkfiának nem kellett volna igazoltat vagy igazolatlant jelentenie, mert magyar szó biz' nem sok hangzott a Magas-Tátra lábainál. Pedig hajh', mennyire, hogy hiányzik onnan ...
Andirkó László
