A gyengébbik nem erősebb napja

Ha október eleje, akkor Coca-Cola Női Futógála. Tavaly tettem meg először a 10 kilométeres távot. Emlékeimben egy nagyon jó hangulatú verseny képei éltek és egy nagyon jó futásé. Így idén is türelmetlenül vártam a versenyt.

Október 17. reggel hat óra - kissé fázva, álmosan topogok a kapunk előtt. Enikő szüleit várom, akik feljuttatnak engem a nagy Budapestre, hogy ismét rajthoz állhassak a Városligetben. Az utat nem a verseny előtti izgalom uralta - végigaludtam a 230 kilométert. Enikőéknél hasonló nyugalom fogadott: csendes kávézgatás, reggelizés. Majd miután összeszedtük magunkat, elindultunk a verseny helyszíne felé. Kezdett rajtam úrrá lenni a versenydrukk.

Chipfelvétel, kis bemelegítés, majd befurakodtuk magunkat a már rajtnál tömörülők közé: Nagy Enikő, Nagy Judit, Csernáth Erzsébet. A három Böszörményi amazon - ránk várt a 10 kilométeres táv leküzdése. Enikő már ki tudja hányadik 10 kilométerét futotta, de szerintem ez igazán nem is érdekes a számtalan lefutott maraton és félmaraton mellett. Neki ez inkább csak amolyan délutáni kocogás. Én most küzdöttem meg másodjára a számomra eddig leghosszabb versenyen futott távval. Judit pedig élete első 10 kilométeréhez készülődött.

Eldördült a rajtpisztoly, mi pedig sodródtunk a tömeggel. Kilométerekre éhes nők, a hangulatfelelős biztatja a tömeget, fotósok, kamerák és néhány jelmezbe öltözött férfi, aki nem bírta leküzdeni a futás utáni vágyát - akadt parókába és szoknyába öltözött "nő" de rőzse hordó "asszony" is. Egyszóval minden adott volt, ami egy jó versenyhez kell.

Amint egy kicsit enyhült a tumultus elkezdtünk helyezkedni. Ez olyannyira sikerült, hogy el is hagytuk egymást. A negyedik kilométer tábla körül egyszer csak ismerős hangok köszöntöttek. Innen újra hármasban küzdöttünk a kilométerekkel. A hetedik táblánál Enikő egy sprintre invitált, amit a magam módján próbáltam teljesíteni. Sikerélményként könyveltem el, hogy ha távolról is, de végig láttam Enikő hátát. Judit szemeit pedig a magamén éreztem. Végül a befutó idők is ezt igazolták.

A jól megérdemelt érem harapdálása után mindhárman egyhangúan állítottuk: ismét jót futottunk a Coca-Cola Női Futógálán. Végre egy nap, amikor a férfiak sajnálhatják, hogy férfiak.

Csernáth Erzsébet

Budapest, Budapest de csodás ...

Immár 24. alaklommal rendeztek örömfutást a magyar fővárosban. A Vivicittá, vagyis városvédő futás itáliai gyökerekre vezethető vissza. Először három olasz város lakói rendeztek ilyen ünnepi futást lakóhelyük iránti imádatuk, tiszteletük és szeretetük kifejezéseként.

Ezúttal minden eddiginél több, 11 900 futó és gyalogló akarta kifejezni hódolatát a magyar fővárosnak. A nyári versenyeket meghazudtoló melegben rajtoltak 2009. április 19-én, vasárnap a lelkes városvédők. A sportolni vágyó budapesti városlakókat színesítette az ország számos pontjáról érkezett versenyző, akik négy távon indulhattak. A gyaloglóknak 2,8 kilométert lehetett teljesíteni, míg a futók választhattak a 3,5 km Minicitta, a 6,5 km Midicitta és a 12 kilométeres Vivicitta távjai közül.

A verseny érdekessége, hogy idén aki mindhárom távot teljesítette aznap (Minicitta, Midicitta, Vivicitta) az a Félmaraton Mánia tavaszi részét is abszolválta egyúttal. Így tett városunkból Katonka Pál és Molnár Zoltán. Nagy Enikő pedig a 12 kilométeres távon hangolódott a májusban kezdődő versenyszezonra.

Ez a hagyomány már számos magyar városban gyökeret eresztett, így a fővárosi helyszínt követően április 25-én Dunaújvárosban, 26-án pedig Veszprémben csatlakozhattak a futók a nemes kezdeményezéshez.

Nagy Enikő

Nosztalgikus hangulatban ülök a számítógép képernyője előtt, s úgy érzem, áramlanak bennem a megérett gondoltatok, s emlékek sokasága idéződik fel tudatomban. Hosszú volt az idáig vezető út. Minden tekintetben. Fizikailag és szellemileg is. Utóbbit tekintve talán most mondhatom el azt, képessé váltam arra, hogy szavakba is foglaljam az elmúlt hetek élményeit, az immár három héttel ezelőtti események történéseit.

Egy nap sem telt el azóta úgy, hogy ne gondoltam volna az általam megélt, máig is felfoghatatlannak, hihetetlennek tűnő, de véghezvitt célra, a 2009. május 30-ai Tisza-tó Kör futóversenyre. Magam is alig hiszem. Így hetek távlatából is küzdök a megfogalmazás nehézségeivel, azzal hogy igazán jól közvetítsem azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyeknek részese lehettem az említett napon. Hihetetlen, mert soha nem gondoltam volna, hogy ilyen intenzív élménytapasztalattal élem majd meg azt, hogy tagja vagyok egy csapatnak, egy olyan csapatnak, akik egyenrangú társként néznek rám, s minden körülmények között támogatnak, biztatnak, s velem együtt örülnek. Örülnek, mert én is örülök, s látják, ahogy a saját határaimmal küzdök. Küzdök, hogy olyan legyek, mint Ők.

Magam sem tudom pontosan, hogy mi is ragadott még magával az említett csapatszellemen kívül ezen a versenyen. A futás élménye? A teljesítés vágya? A táj harmonikus közelsége? Ahogy felteszem ezeket a kérdéseket, egyre inkább körvonalazódik a válasz, s egyre inkább tisztábban látom, hogy mindezek egymást kiegészítve váltak részemmé az átélés pillanatában. Mai napig is úgy érzem, hogy már a versenyt megelőző órákban a teljesség igénye hatott át, s titkon reméltem, hogy az aznapi élményektől valami egészen újat, a mindig is vágyottat kapom majd. Valamit, amely olyan, mint egy álom, olyan, mint egy gyerekkori vágy, amely hirtelen karnyújtásnyi elérhetőségbe kerül.

Tulajdonképpen már akkor teljesülni látszott ez a vágyálom, amikor az indulás reggeli óráiban megláttam az egyik autónk tetején sorakozó kerékpárokat. Kalandosnak ígérkezett az előttünk álló út, a Tisza-tó körüli futás és biciklizés. 70 km váltóban, s közben - pihenésképpen - biciklizés, azt hiszem, teljes mértékben összhangba állította a kellemest a még kellemesebbel. Feledhetetlen az a látvány, amikor a biciklin ülve az előttem futó társaim kitartását csodálom, látom a körülöttem elterülő tiszai tájat, s félelmetes az érzés, amely magával ragad, amely egyszerre örvendetes és nagyszerű, ugyanakkor viszont áthatja a megfelelés vágya. Vajon tudom-e teljesíteni a tőlem várt távot? Mi lesz, ha csalódást okozok? Én lehetek valamikor is olyan kitartó és erős, mint Ők? Kérdések sokasága kavargott akkor a fejemben, s szinte most is érzem az akkori félelmeimet, kételyeimet. Utólag már letisztultak ezek az érzések. Utólag már látom, hogy nagyon jól tették a társaim, hogy utolsó futónak osztottak be. Végig kellett járnom a célig vezető utat, nemcsak erőnlétileg, hanem "fejben" is. Látnom kellett, hogy senkit sem a győzelem iránti vágy hajt, hanem minden dicsőségnél fontosabb a futás öröme és a csapat összetartása.

Ezt a harmóniát csak tökéletesítette az időjárás kegyessége. A versenyt megelőző és követő napok őszies hangulata helyett az a nap többnyire a tavaszt idézte meg számunkra. Csupán a cél felé közeledve fordult egy kicsit borongósra, esősre az idő, de ez már csak egy újabb élményfoltot jelentett az aznapi élményrengeteg között.

A Tisza menti táj, a forgalomtól eleinte elzárt területek, a dús lombkoronájú fákkal övezett utak, a réten legelésző, s velünk együtt "futó" fekete-fehér foltos tehenek, a mindig tökéletes időben és helyen lévő frissítő állomások, a tiszai gát, a Tisza fölött ívelő híd és az újabb frissítőül szolgáló eperfák mind-mind az említett harmónia részesei voltak. Így történhetett az meg, hogy a számomra hosszúnak és kimerítőnek gondolt verseny pillanatok alatt elrepült, s mire a rám váró feladat nehézségein kezdtem volna aggódni, már be is érkeztünk a célba. 5 óra 37 perc 48 másodperc. Objektív méréssel sem tűnik soknak ez az időeredmény, nem is beszélve annak szubjektív átéléséről. Bátran mondhatom, hogy pillanatoknak tűnt az egész. Pillanatoknak ugyan, de annál nagyobb, s biztosan állíthatom, hogy egy életre szóló élménynek, melynek emlékét örökké őrizni fogja a 3. helyezésért járó bronzérem és a következő szavakkal ékesített oklevél: "a Tisza-tó Kör versenyen a Böszörményi Körútfutók csapat tagjaként III. helyezést ért el."

A megérkezés, beérkezés perceiben lezártnak hittem az aznapi, s számomra még első futóversenyt. Nem is gondoltam, hogy akkor még nincs vége az érzelmekkel teli napnak. Tapasztalt futótársunkra, Anti célba érkezésére vártunk ugyanis, aki egyénileg vállalkozott arra, amire mi csapatosan. Egyedül vágott neki a 70 km-nek. Már a verseny előtti napokban is megdöbbenve hallgattam terveit. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy a tervek nemcsak vágyak maradnak, hanem eljutnak a megvalósítás szintjére is. Most is előttem van az a pillanat, amikor a cél felé közeledik, s mindenki őt várja: a családja és csapatunk minden tagja. Könny szökött a szemembe, amikor láttam rajta a megérkezés örömét, a futás okozta fáradalmat és azt a sok energiát, időt és felkészülést, amely ezt a nagyszerű teljesítményt (6:28:56) megelőzte.

Csodálattal tekintek rá kitartásáért, elszántságáért, s azért a segítőkészségért, amely lehetővé tette, hogy mindennek az élménynek részese lehettem. Köszönettel tartozom ezért neki, csakúgy, mint a többi futótársamnak is: Tibinek, Enikőnek, Iminek, Petinek, Zolinak és Attilának.

Oláh Csilla

A Félmaraton mániám története ...

A 16. K&H Olimpiai Maratonváltó nemcsak egy szokványos félmaraton volt a sok közül számomra, hanem ez jelentette a Félmaraton Mániám záróversenyét. Ennek teljesítésével végérvényesen is félmaratonmániás lettem.

A verseny, amely rendkívül sok különlegességet tartogatott a résztvevőknek, méltó befejezése volt ennek a versenysorozatomnak. A kezdetét 2008. július 5-én, a Hortobágyon vette, majd a szeptemberi budapesti folytatást és a novemberi siófoki kitérőt követően a fővárosban fejeződött be 2009. május 17-én, vasárnap.

A verseny egyéb különlegességét az adta, hogy a korábbi évektől eltérően idén nemcsak váltócsapatok teljesíthették a klasszikus és félmaratoni távot, hanem egyéni versenyzők is. Ez a verseny volt a Félmaraton Mánia sorozat tavaszi eleme. A csodálatos májusi napsütésben 900 csapat és 230 egyéni versenyző gondolta úgy, hogy jó programnak ígérkezik aznap a futás. Itt háromféle távot teljesíthettek váltóban. A Minimaraton résztvevőire 3x2,1 kilométer várt a Parlament körül. Akik nem érték be ennyivel azok vállalkozhattak a 3x7,032 kilométeres félmaratonra és a 6x7,032 kilométeres maraton váltóra.

Az alig több mint 7 kilométeres táv a parlament elől a Duna-parton a Margit-híd és a Lánchíd közti rakpartszakaszon cikázott, majd a Kossuth térre ért vissza a váltózónába. A klasszikus váltót a férfiaknál a BEAC (2:35:02), míg a nőknél a Triatlon Villám lányok (2:57:00) nyerték. Az egyéni versenyzőknek háromszor kellett teljesíteni a kijelölt távot, így vált teljessé, félmaratonná a táv. Számomra nagy kihívás volt a 32 fokos melegben, az ismétlődő pályaszakaszokat lelkesen és eredményesen teljesíteni. De ez alkalommal a nettó idővel nem kellett harcba szállni. Itt ugyanis nem volt chipes időmérés, a bruttó időm az 01:54:38, is elég volt a 10. hely megszerzéséhez.

A júliusi, hortobágyi 01:49:04-es időeredményem, a szeptemberi, Nike versenyen elért 01:39:37 és a novemberi, siófoki 1:39:54 összesítésben 5:08:35 nettó idővel sikerült a Félmaraton Mánia Aranyfokozat 2009 tavasz versenykiírásban a nőknél az I. helyezést elérnem. Kívánom Mindenkinek, hogy ők is legyenek mihamarabb mániások, ha nem is Félmaraton, de legalább Futó Mániások!

Nagy Enikő

Erdély futtában...

Az erdélyi körút az emberek többsége által dédelgetett úticél. Ha elsőre nem is lehet mélységében és részleteiben megismerni, legalább csak testközelből rácsodálkozni minél több sajátosságára Erdélynek. Az itteni mesebeli természeti világ és építészeti ritkaságok csodájára járni, ha máshogy nem akkor legalább futtában.

A Böszörményi Körútfutók SE csapata nagy dologra vállalkozott június első hétvégéjén, ugyanis 4 böszörményi futó, kiegészülve egy debreceni sporttárssal és 3 kísérővel, akik szurkolótáborként is funkcionáltak erdélyi túrára kerekedett. A mindenkinek kötelezőnek számító programok között egy szabadon választható program is akadt a futásra orientált tagoknak.

2010. június 4-én hajnali négykor indult el a lelkes csapat Böszörményből, akik kiegészülve a debreceni delegációval meg sem álltak a magyar-román határig. Az első számottevő turistázós helyszín a kiváló panorámát nyújtó Királyhágó volt. Ahol kicsit megidőzve egy kávé mellett gyönyörködtünk a tájban és beszéltük át a napi menetrendet.

Utunkat folytatva a Sebes-Körös forrásának felderítése után Kolozsvárra érkeztünk. Először a Farkas utcai református templom előtt álló Szent György-szobrot kerestük fel. Ennek eredeti párját 1373-ban készítette a kolozsvári testvérpár, Márton és György, amely Prágában a Hradzsin udvarán áll.

Majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem falai között és udvarán kukkantottunk be a méltán híres ásványkiállításba és szoborparkba. A városnézés a Mátyás király lovas szobor megtekintésével folytatódott, de sajnos a talpazat renoválása miatt a szobrot megemelve a ponyva alól kilógó lólábat, pontosabban csak a patát láttuk. A téren még a Szent Mihály-templomot csodáltuk meg belülről, a míves munkával kifaragott szószéket és orgonát. Innen a híres kolozsvári szülöttek emlékházait, egykori szülőházait kerestük fel. Mátyás házában jelenleg képzőművészeti oktatás folyik, amivel szemben található a nagy erdélyi fejedelem, Bocskai István szülőháza. Itt szívélyes fogadtatónk körbevezetett, megmutatva Bocskai címerét és mellszobrát. Ez nagyon megható pillanat volt a tavalyi, 400 éves jubileum kapcsán tartott Bocskai emlékfutás résztvevőinek.

Kolozsvárt elhagyva a következő állomásunk Marosvásárhely volt. Ahol a pompás látványt nyújtott a főteret övező rengeteg templom, a Kultúrpalota és a Közigazgatási Palota is, amelyek a magyar szecesszió jegyében épültek. A városban még nagy szenzációt jelentett a hétvégi rally verseny kapcsán kiállított több tucat autó színpompája. Az idő szűkét figyelemmel tartva jóleső fagyizást követően tovább indultunk Parajd felé. Sajnos a sóbánya rövidebb nyitva tartása miatt vasárnapra kellett halasztani a látogatást. Így szálláshelyünk felé haladva már feltűntek a mívesebbnél mívesebb székelykapuk Máréfalván, amelynek a szomszédságában fekvő Székelyudvarhelyen szálltunk meg. A szállás elfoglalása után a közeli étteremben a helyi specialitásokkal ismerkedtünk, küküllőt és puliszkát kóstoltuk meg, közben pedig a szombati nap stratégiáját beszéltük át.

A másnapi koránkelést az indokolta, hogy a helyi idő szerinti 10:00 órakor kezdődött Tusnádfürdőn a versenyünk, ami otthoni számítással 9:00 óra volt. Így az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a helyi időszámítást használva már 7 órakor útra keltünk, hogy idejében odaérjünk a helyszínre a szükséges papírügyeket elintézni, magát a nevezést is, ugyanis az előnevezés különféle banki tranzakciók nemmegfelelősége miatt sikertelen volt. Így a nevezés és rajtszámfelvétel, a szervezőkkel való rövid ismerkedés, bemutatkozás után mindenki nekilátott a bemelegítésnek és lelki ráhangolódásnak. Az idő kissé borongós, ideális futóidőnek ígérkezett. A versenyen közel 100 fő állt rajthoz egyéniben és további személyek pedig váltóban teljesítették a távot, ami a félmaratonnak csak addig nevezhető, amíg a pálya íve felfele tartott, ugyanis 21 kilómétert elérve erős lejtő következett...de ne szaladjunk ennyire előre.

A rajtnál rövid fotózkodás és ismerkedés a többi sporttárssal és a sípszót követően a csapat a közeli Sepsibükszád felé vette az irányt. Az egyutcás hegyi falu első frissítőállomásként is funkcionált, továbbá a helyiek díszsora között még lelkesebben folytattuk a hegyi menetet. Ezután a természet lágy ölén, kevésbé forgalmas hegyi úton merészkedtünk felfelé, a fák hálás árnyékai között a szerpentinen kígyóztak fel a futók libasorban.

A 10 kilómeteres frissítőt követően a Bálványosi elágazásnál (14,8 km) majd Mohos alatti kanyarnál (18,5 km) tudtuk a kissé kitikkadt szervezetünkbe újra és újra lelket önteni. De a frissítő eszem-iszom mellett a táj szépsége is nagy segítség volt, hogy az ember ne gondolkodjon folyton a hogyantovábbon és a mijöhetmégen...

A végső lejtős szakasz megpróbáltatásai után mindenki lendületesen és boldogan érkezett a pazar célfotós háttérképet biztosító Szent Anna-tónál elhelyezett célkapuhoz. A delegációnk közül elsőként Molnár Zoltán 1:57:26-os idővel ért célba, őt követte a 2 órán túli mezőny élén Fekete Antal (2:02:04), aki kategóriájában harmadik lett. Majd érkezett Szabó Imre 2:09:02 idő elteltével. A női mezőnyben negyedikként tűnt fel a célban Nagy Enikő (2:20:12), hetedikként pedig Nagy Göde Zsuzsa (2:36:31), aki korcsoportjában a leggyorsabb volt, így a dobogó legtetejére álhatott fel. A versenyen rajthoz állt hosszú ideje sérült Zahorán Ádám is. Az örömteli futó pillanatokat követve még boldogabban folytatta a csapat a turistázást.

A Szent Anna-tónál szabadon választott program volt az andalgó csónakozás vagy a kalandos tó körüli séta. Ezt követően megnéztük a Szent Anna-kápolnát, amit a tó legendája is említ. Ezt követően a másik vulkanikus eredetű tavat kerestük fel, ami nevéből is érzékelhető mohával fedett és már csak 17 tükörszem utal eredeti állagára. A turistavezetőnk gondosan elmagyarázta a Mohos-tőzegláp kialakulását és a természeti ritkaság múltját, jelenét és a várható jövőjét. A tavat benövő növényzet, fenyő, a jégkorszakból visszamaradt húsevő növény, a kereklevelű harmatfű, tarka tőzegmoha, erdei fenyő, mámorka, áfonya ámulatba ejtettek minket. Hangulatos kis pallón juthattunk be a fenyőerdő sűrűjében lapuló "kis tavacskákhoz". A séta közben a kísérőnk részletesen mesélt a környék természeti adottságairól és az ezeket bemutató szépirodalmi alkotásokról. Hazafelé tartva megálltunk Csíksomlyón, ahol a hónap első szombatján esedékes ünnepi szertatásba csöppentünk a templomhoz érve. Az ünnep hangjai a Somlyó hegyet megmászva a búcsú helyszínén a Hármashalom oltárnál is jó hallhatóak voltak. A napot tartalmasan zárva Székelyudvarhelyre érve mindenkinek jól esett a pihenő, tudva, hogy még a túra fele hátra van.

A vasárnapi, egész napos túraprogramon a parajdi sóbánya szerepelt, ahol a délelőttöt töltve tüdőnket felfrissítve indultunk megtekinteni a Gyilkos tavat és a Békás szorost. A csodálatos természeti kincsek között jutott időnk ebédelni, így a gyomrunkat is felfrissítve kitartóan kocsikáztunk. Gyergyóalfalun álltunk meg egy rövid kávészünetre, amit az indokolt, hogy ez a község Hajdúböszörmény legfrissebb testvérvárosa. Az egyre nagyobb hőségben már csak a Zetelaki víztározó megtekintésére futotta időnkből. Így Székelyudvarhelyre érve még elindultunk egy a szálláshelyünket felfedező sétára a Küküllő partján, a szoborparkban és a helyi ligetben, ahol hangulatos étteremben a kihagyhatatlan csorbaleves közben összegeztük az eddigi túra élményeit és terveztük az előttünk álló utolsó napot.

Hétfőn a szállást elhagyva a csomagunkat összeszedve korán reggel hazafelé vettük az irányt persze nem célirányosan, hanem egy-két programot még becsempészve. Ilyen volt egy gyors szuvenír beszerző séta Marosvásárhelyen, majd a Torda környékén kitartóan tartó kocsikázás. A Tordai-hasadék látványa azonban feledtette a keresés alatt hiábavalóan eltelt perceket és megtett kilómétereket. Csapatunk a rövidebb 2,5 kilóméteres túrára vállalkozott, ami gyönyörű hegyoldalon vitt végig a patak partján, olykor pedig hidakon való átkelés tette hangulatossá az erdei sétát. A hőségben felmelegedett autóba pattanva legfőbb cél a minél gyorsabban otthon lenni volt. Így az autóból csodáltuk meg a bánffyhunyadi díszes, sajátos ízlésvilágú lemeztetőket, a távolodó mesebeli hegyeket és lankás völgyeket a mindenhol zöldet. Késő este értünk Böszörménybe, fáradtan és piszkosan, de lélekben és fejben felfrissülve és tisztán...

Nagy Enikő

Lehel vezér nyomán...

Ismét sikerült egy jó kis hatásvadász, mondhatni "populista" címet találnom, de mint később kiderül, talán nem is oly túlzó ez a titulus.

Mit ragozzam, augusztus 29-én Jászberényben, a Jászság fővárosában járt csapatunk, az immáron harmadik alkalommal megrendezésre kerülő Zagyvamenti Maratonon.

A városról elöljáróban csak annyit, hogy múltját egészen Attiláig, a hunok királyáig vezeti vissza, kinek lakhelye a ferencesek - egykor pálosok - ódon temploma és zárdája helyén, sírja pedig a várost átszelő Zagyva medrében lett légyen volna. Igaz-e a monda vagy sem, csak egy van, ki tudhatja, mindenesetre máig is él az itt lakók emlékezetében. Épp úgy, mint Lehel vezér alakja, kinek híres-nevezetes kürtje a város becses ereklyéje. E domborművekben igencsak gazdag elefántagyar - mely valószínűleg bizánci eredetű - a híres Konrád császár vesztét okozta, innen a csorba, mely a végzetes csapás után keletkezett. Csorba ide, csorba oda, a jászkun kapitányok minden ünnepélyen oldalukon viselték, temetésükön koporsójukon függött. Sőt, ezen remekműhöz egy másik mítosz is kapcsolódik, mely szerint ki ebből kóstolja a Zagyva vizét, azonnal "jásszá válik". S ez bizony nem kis dolog. A jászok ugyanis délceg, eredetükre igencsak büszke náció, kik csak náluknál erősebbet, vitézebbet ismernek el atyafinak.

Azt, hogy Keresztesi László - Böszörményből elszármazott - (Körút)futóbarátunk erősebb vagy vitézebb volt-e e büszke népnél, amikor úgy döntött, hogy Berénybe teszi szálláshelyét, nem tudhatjuk, mindenesetre amit a helyszínen tapasztaltunk, az megnyugtató választ ad kérdésünkre. Őt ugyanis már olyannyira befogadták az itt lakók, hogy a város egyik igen komoly rendezvényének megszervezését - jelesül tehát a III. Zagyvamenti Maratonét - is rá merték bízni, s amikor így döntöttek, bizony jól döntöttek. Laci ugyanis a megmérettetésre késve érkezőket fuvarozott, lefutott egy félmaratont, besegített a főzésben s egyéb verseny körüli teendőkben is. Nem semmi egy figura, büszkék lehetünk rá, hogy ő is egyesületünk tagja volt valaha.

Természetesen igen komoly stáb is segítette a munkáját, akik éppoly nagy szerepet játszottak abban, hogy egy igazán emberi léptékű, akarom mondani futó-léptékű versenyt sikerült a Zagyva partján összehozni.

Pedig a természet bizony alaposan közbeszólt, ahogyan sok másban is az idén. Tudniillik az eredeti útvonal a Zagyva mentén haladt volna, gyönyörű ártéri környezetben, földutakon, szóval egy futó számára ideális közegben. Ezt a verziót a folyamatos esőzések, s az ezzel járó áradások írták át egy kevésbé vizes útvonallá, amely azonban a belvíz megjelenése után szintúgy használhatatlanná vált. Maradt tehát a harmadik variáció: az aszfalt. A pálya oda-vissza útvonal, melyet a félmaratonistáknak egyszer, a klasszikus távot teljesítőknek pedig ebből következőleg kétszer kellett teljesíteniük. Chipes időmérés - ebből, s csakis ebből akadt egy kisebb galiba a verseny végén - szinte tökéletesen sík pálya, ideális 17-18°C fok, egészen komoly mezőny mind tudását, mind létszámát tekintve.

A fentiek ismeretében veselkedett neki a négy, akarom mondani öt - Nagy Enikő ugyanis Pestről érkezett - fős hajdúvárosi különítmény ennek a komoly megmérettetésnek. Kelemen Judit és Nagy Enikő párban teljesítették a félmaratont - 1:38:25-es idővel - ezzel a váltók között a harmadik helyezést sikerült elérniük. Molnár Tibor - ki feleségével, Gyöngyivel egy félmaratoni váltót is bevállalt (melyet nagyszerű, 2:04:22-es idővel abszolváltak) - a maratonisták táborát erősítette, nem is akármilyen teljesítménnyel: 4:14:06-os időeredménye eddigi legjobbja, méltán lehet büszke elvégzett munkája gyümölcsére. Jómagam egy felest teljesítettem - melyben 1:21:55-es időmmel az összetett második helyezést sikerült elérnem. Zárójelben jegyezném meg, hogy ha mondjuk Csontos Tibor vagy Lefkovits Attila is itt lettek volna, bizony csak távolról nézem a dobogót. Ezt csak azért tenném hozzá, mert bizony ők, na és persze a többi itthon maradt Körútfutó is nagyon hiányzott erről a remek eseményről.

Személyes vallomásom következik, ki nem kíváncsi, az ugorjon is az utolsó bekezdéshez. Aki mégis maradt, annak annyit mondanék: részemről azért vágtam neki ennek a versenynek, hogy megtudjam, mivel is jár egy-kétszáz ember számára megrendezni egy ilyen futást. Az anyagiakon túl kell egy jó csapat, egy jó ebéd, na és persze egy jó helyszín, melynél városunk határánál jobbat el sem tudok képzelni. Régóta ott a bogár a fülemben, hogy bizony mi is össze tudnánk hozni egy, a fentiekhez nagyban hasonlót, s ha az égiek is úgy akarják - márpedig a jó céloktól odafent sem vonják meg a bizalmat, akkor meg is tesszük.

Ennyi "személyeskedés" után zárnám is gondolataimat. Nagyszerű verseny, izgalmas küzdelem, kiváló eredmények. Kell ennél több? Azt hiszem, mindenki tudja a választ.

Andirkó László

25(00)

A maratonfutás 2500. évének kilencedik havának ötödik napján került sor a 25. Nike Nemzetközi Félmaratonra, ahol 10 500 futó keresett magának különböző távú kihívást.

A rekordszámú nevezés legnagyobb részét a 6100 egyéni és a 900 páros félmaratonista tette ki. Mellettük a 3,5 kilométeres Ligetkörön 3500-an futottak. A magyarokat öt kontinens 52 országából érkezett külföldi futó színesítette.

 
Pontban 10 órakor Kiss Dániel atléta startpisztolyára indult el a handbike-osokat követően a 10 percig tartó futócsapat. Kellemes futóidő és az eddiginél színesebb szórakoztató program várta az idei résztvevőket.

A Hősök terét elhagyva az Andrássy úton hömpölygött a véget nem érő tömeg, ahol az 1 kilométeres szakaszon 5 különböző ponton egy-egy zongorista prezentált klasszikus zenét, ezzel hangulatossá téve a belvárosi betontömeget. Az egyedülálló hídfutások különlegességét a Széchényi emlékév szolgáltatta a Lánchíd kapcsán. A megunhatatlan panorámát a rakparton a kissé erős szél sem tudta elrontani.

A szervezők meglepetést a zongoristák mellett még a végére is tartogattak, hisz az utolsó kilométeren új nyomvonalon kanyarodtunk rá a Városligeti hídra, innen meg már csak a fák között sűrűsödő ember- és zászlórengeteget kellett fellelni, amelyek egyértelműen jelezték a célkapu közeledtét.

A mezőny legjobbja Tóth László (Békéscsabai AC) 1:04:38-as idővel, további dobogós helyezettek még Erkolo Ashenafi (etióp) és Józsa Gábor. A nőknél a befutó sorrendje Papp Krisztina (UTE) 1:13:13, majd Staicu Simona után a harmadik Földingné Nagy Judit lett. A 21 kilométert futók közel két órán keresztül érkeztek célba, köztük több közismert személyiség (Fenyő Iván, Szijjártó Péter, Vadon János).
 
A színes mezőnyben Hajdúböszörmény képviseletében Lajos Bence, Szabó Zsolt, Varga László és Oláh Tibor futott. A Böszörményi Körútfutók SE tagjai közül Katonka Pál 1:34:49-es idejével eddigi legjobbját futottta Nike félmaratonon, míg én az 1:52:53-as időmmel 5. Nike célbaérkezésemet és a negyedévszádos létemet ünnepeltem a velem egykorú hazai félmaratonnal.
 
Remélem a félévszázadot is együtt ünnepeljük!

Nagy Enikő