Nosztalgikus hangulatban ülök a számítógép képernyője előtt, s úgy érzem, áramlanak bennem a megérett gondoltatok, s emlékek sokasága idéződik fel tudatomban. Hosszú volt az idáig vezető út. Minden tekintetben. Fizikailag és szellemileg is. Utóbbit tekintve talán most mondhatom el azt, képessé váltam arra, hogy szavakba is foglaljam az elmúlt hetek élményeit, az immár három héttel ezelőtti események történéseit.

Egy nap sem telt el azóta úgy, hogy ne gondoltam volna az általam megélt, máig is felfoghatatlannak, hihetetlennek tűnő, de véghezvitt célra, a 2009. május 30-ai Tisza-tó Kör futóversenyre. Magam is alig hiszem. Így hetek távlatából is küzdök a megfogalmazás nehézségeivel, azzal hogy igazán jól közvetítsem azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyeknek részese lehettem az említett napon. Hihetetlen, mert soha nem gondoltam volna, hogy ilyen intenzív élménytapasztalattal élem majd meg azt, hogy tagja vagyok egy csapatnak, egy olyan csapatnak, akik egyenrangú társként néznek rám, s minden körülmények között támogatnak, biztatnak, s velem együtt örülnek. Örülnek, mert én is örülök, s látják, ahogy a saját határaimmal küzdök. Küzdök, hogy olyan legyek, mint Ők.

Magam sem tudom pontosan, hogy mi is ragadott még magával az említett csapatszellemen kívül ezen a versenyen. A futás élménye? A teljesítés vágya? A táj harmonikus közelsége? Ahogy felteszem ezeket a kérdéseket, egyre inkább körvonalazódik a válasz, s egyre inkább tisztábban látom, hogy mindezek egymást kiegészítve váltak részemmé az átélés pillanatában. Mai napig is úgy érzem, hogy már a versenyt megelőző órákban a teljesség igénye hatott át, s titkon reméltem, hogy az aznapi élményektől valami egészen újat, a mindig is vágyottat kapom majd. Valamit, amely olyan, mint egy álom, olyan, mint egy gyerekkori vágy, amely hirtelen karnyújtásnyi elérhetőségbe kerül.

Tulajdonképpen már akkor teljesülni látszott ez a vágyálom, amikor az indulás reggeli óráiban megláttam az egyik autónk tetején sorakozó kerékpárokat. Kalandosnak ígérkezett az előttünk álló út, a Tisza-tó körüli futás és biciklizés. 70 km váltóban, s közben - pihenésképpen - biciklizés, azt hiszem, teljes mértékben összhangba állította a kellemest a még kellemesebbel. Feledhetetlen az a látvány, amikor a biciklin ülve az előttem futó társaim kitartását csodálom, látom a körülöttem elterülő tiszai tájat, s félelmetes az érzés, amely magával ragad, amely egyszerre örvendetes és nagyszerű, ugyanakkor viszont áthatja a megfelelés vágya. Vajon tudom-e teljesíteni a tőlem várt távot? Mi lesz, ha csalódást okozok? Én lehetek valamikor is olyan kitartó és erős, mint Ők? Kérdések sokasága kavargott akkor a fejemben, s szinte most is érzem az akkori félelmeimet, kételyeimet. Utólag már letisztultak ezek az érzések. Utólag már látom, hogy nagyon jól tették a társaim, hogy utolsó futónak osztottak be. Végig kellett járnom a célig vezető utat, nemcsak erőnlétileg, hanem "fejben" is. Látnom kellett, hogy senkit sem a győzelem iránti vágy hajt, hanem minden dicsőségnél fontosabb a futás öröme és a csapat összetartása.

Ezt a harmóniát csak tökéletesítette az időjárás kegyessége. A versenyt megelőző és követő napok őszies hangulata helyett az a nap többnyire a tavaszt idézte meg számunkra. Csupán a cél felé közeledve fordult egy kicsit borongósra, esősre az idő, de ez már csak egy újabb élményfoltot jelentett az aznapi élményrengeteg között.

A Tisza menti táj, a forgalomtól eleinte elzárt területek, a dús lombkoronájú fákkal övezett utak, a réten legelésző, s velünk együtt "futó" fekete-fehér foltos tehenek, a mindig tökéletes időben és helyen lévő frissítő állomások, a tiszai gát, a Tisza fölött ívelő híd és az újabb frissítőül szolgáló eperfák mind-mind az említett harmónia részesei voltak. Így történhetett az meg, hogy a számomra hosszúnak és kimerítőnek gondolt verseny pillanatok alatt elrepült, s mire a rám váró feladat nehézségein kezdtem volna aggódni, már be is érkeztünk a célba. 5 óra 37 perc 48 másodperc. Objektív méréssel sem tűnik soknak ez az időeredmény, nem is beszélve annak szubjektív átéléséről. Bátran mondhatom, hogy pillanatoknak tűnt az egész. Pillanatoknak ugyan, de annál nagyobb, s biztosan állíthatom, hogy egy életre szóló élménynek, melynek emlékét örökké őrizni fogja a 3. helyezésért járó bronzérem és a következő szavakkal ékesített oklevél: "a Tisza-tó Kör versenyen a Böszörményi Körútfutók csapat tagjaként III. helyezést ért el."

A megérkezés, beérkezés perceiben lezártnak hittem az aznapi, s számomra még első futóversenyt. Nem is gondoltam, hogy akkor még nincs vége az érzelmekkel teli napnak. Tapasztalt futótársunkra, Anti célba érkezésére vártunk ugyanis, aki egyénileg vállalkozott arra, amire mi csapatosan. Egyedül vágott neki a 70 km-nek. Már a verseny előtti napokban is megdöbbenve hallgattam terveit. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy a tervek nemcsak vágyak maradnak, hanem eljutnak a megvalósítás szintjére is. Most is előttem van az a pillanat, amikor a cél felé közeledik, s mindenki őt várja: a családja és csapatunk minden tagja. Könny szökött a szemembe, amikor láttam rajta a megérkezés örömét, a futás okozta fáradalmat és azt a sok energiát, időt és felkészülést, amely ezt a nagyszerű teljesítményt (6:28:56) megelőzte.

Csodálattal tekintek rá kitartásáért, elszántságáért, s azért a segítőkészségért, amely lehetővé tette, hogy mindennek az élménynek részese lehettem. Köszönettel tartozom ezért neki, csakúgy, mint a többi futótársamnak is: Tibinek, Enikőnek, Iminek, Petinek, Zolinak és Attilának.

Oláh Csilla