Dűlőre jutottunk...
volna, ha nem az országutat választjuk. No, e mögött a mondat mögött aztán tényleg csak az elvetemülten rébuszokban gondolkodók találnak valami megfoghatót, ezért aztán - szokásaimtól teljesen eltérő mód - mindjárt az elején tisztáznék pár dolgot.
Az idén tavasszal, hogy a macska rúgja meg, nem sikerült összehoznunk az immár hagyományos Böszörmény-Tokaj túránkat, melyre minden évben oly nagy erőkkel készülünk. Magyaráznánk is a bizonyítványunkat: Csontos Tibivel bizony az eddigi legjobb útvonal összehozásán dolgoztunk - ha jól emlékszem, akkor tavasz derekán, végig földutakon, azaz a futó berkeken belül ismert "leglábkímélőbb" talajon szerettünk volna megközelíteni "a Szőlő és bor városát", ám ezen tervünket az ár- és belvíz alapjaiban elmosta. Pedig még egy terepfelmérést is végeztünk: Tiszalök határából indulva - bejárva a Taktaköz településeit - kíséreltünk meg eljutni Tarcalig, ahonnan kiváló dűlőutak visznek a Nagy-Kopaszra. Annyiban sikeres volt vállalkozásunk, hogy megtaláltuk az "Északkeleti-átjárót" Taktabájról Tarcalra, ám akkor az út csak a "felfedező" típusú emberek számára volt járható. Akinek ennyiből nem világos: járhatatlan volt. Nem kockáztathattuk tehát a vezetőség elleni puccs lehetőségét, így lemondtuk a túrát, mondván, hogy majd ősszel, szüret idején... Jómagam tettem még egy próbálkozást a tagok felé, hogy toljuk el a dátumot egy pár héttel, de Forgács Imi - aki jóval előrelátóbbnak bizonyult mint én, felhívta a tiszatardosi kompot, amit addigra már partra is vontattak... Rakamaznak kerülve pedig több mint 100 kilométer várt volna a társaságra, így aztán tényleg le kellett tennünk a dologról, helyette azonban kerekeztünk-futottunk egy könnyed 60-ast a Dél-Nyírségben, amely a csapat számára szintén nagyszerű élményekkel zárult.
Ilyen előzmények után jutottunk el máig, akarom mondani október második napjáig, amikorra is újból kitűztük a "Tokaji gyors" indulási időpontját. Itt térnék vissza a dűlő-aszfalt dilemmára, amely csak nem akar tisztázódni. Mi ugyanis most is dűlőkön és persze futva szerettük volna megtenni az ismerten is ismeretlen kilométereket, de a csapadékos nyár, és az ebből adódóan állandóan nyers, sáros, munkagépek által barázdált utak most sem tették lehetővé ebbéli szándékainkat. Maradt tehát az országút, és maradtunk négyen: azaz Csernáth Erzsébet, Nagy Enikő, Fekete Antal és jómagam. Haj-jaj, bizony sok volt idén a sérülés, az ilyen-olyan ügyes bajos dolog az egyesület életében, amely aztán a futókilométerek rovására ment. Viszont elszántságunk semmit sem változott, és ha nem is futva-váltóban, de biciklizve-borozva (erről majd később, pedig tudom, hogy mindenki kíváncsi lett...) végül is megtettünk majd' 75 kilométert. Ami az október eleji zimankóban - még délben is csak 9° fok körül "tetőzött" a temperatúra, nem is rossz teljesítmény.
Hajdúböszörmény, Bocskai-szobor, 2010. október 2., reggel nyolc óra, - brrr..., négyen álldogálunk a téren, amikor is megjelenik Rákos Piroska - szintén futó - is, aki azonban sajnos nem csatlakozik kis különítményünkhöz, viszont elkísér minket egy darabon. Egyre fogynak a kilométerek, már Nánáson járunk, ahol betérve egy boltba, bizony mindent kiejtek a kezemből, az érzőidegek ugyanis elfagytak az ujjaimban. Nagy nehezen aztán emelkedik a hőmérő higanyszála, azon vesszük észre magunkat, hogy a tiszalöki kompnál állunk, amely épp a túlparton rostokolt. Azalatt a jó néhány perc alatt, amíg várakoztunk, hogy végre visszatérjen az ingajárat, előjött belőlünk: itt bizony megállt az idő. A komp kapitánya valószínűleg még most is a túlparton szobrozna, ha nem jött volna egy robbanómotorral üzemelő jármű, mint leendő komp-szállítmány. Jött, így aztán végül mi is átkerültünk a túlsó partra, ahonnan már csak egy bő félórára feküdt Tokaj városa. Ezalatt azon elmélkedtünk: mi legyen a mai célunk? Megkerüljük a hegyet, megajándékozva magunkat a Világ tán' legjobb szőlőültetvényeinek látványával? Esetleg kaptassunk fel a Hétszőlő birtok történelmi lankáin kialakított tanösvényen?
Beérve Tokajba nem kellett tovább gondolkodnunk a válaszon, plakátok hirdették szerte a városban: "Szüreti napok október 1-2-3." Helyben vagyunk, gondoltuk. Jól gondoltuk. Aki most aljas módon azt feltételezi rólunk, hogy direkte csak ezért szerveztük ekkorra kis túránkat, az a messzemenőkig téved. Annyit elismerünk, hogy egy kis remény azért motoszkált bennünk, hogy így, október elején, a tokaji szüret kezdetén valaminek történnie kell a Zemplén lábainál, de ez minden. Na és persze azt sem tagadhatjuk, hogy a hűvös időben bizony ránk is fért egy kis "lélekmelegítő". Gyors ebéd a Tisza-parton, azután irány a Rákóczi-pince előtti tér, ahol már javában tartott a dínom-dánom. Kóstolópoharunkkal- és jegyeinkkel "felfegyverkezve" elindultunk a pincészetek legjavát felvonultató Bethlen Gábor utcán, ahol belekóstolhattunk az ízek, illatok, zamatok kavalkádját képező tokaji különlegességekbe. Ott volt a Tokaj Kereskedőház, a Degenfeld Szőlőbirtok, a Tokajikum Borház, a Babits pincészet és a Disznókő birtok is. Kiváló tételek szerepeltek a kínálatokban, amely természetesen a külföldiek hadát vonzotta a városba. Lengyelek, hollandok, franciák, angolok, oroszok és olaszok parolázásától volt hangos a város ezen a Tokaj-Hegyaljának oly fontos rendezvényen. Borlovagok, kádármesterek beszédeit, bemutatóit a Világörökség részét képző települések népviseletbe öltözött apraja-nagyját csodálhatta e napon a nagyérdemű, na és persze azt, hogy ha nehezen is, de a borvidék egyre fejlődik, erősödik. S ez bizony az elmúlt hatvan év "munkáját" tekintve nagy szó. Meg persze remény is. Nem csak Hegyaljának, de az országnak is.
Mi is reménnyel telve hagytuk el aztán e csodás helyet - megspékelve visszautunkat egy komp-, és vonatmegállító kombinációval, azzal a reménnyel, hogy minél előbb visszatérhessünk ide, s hogy minél többen hagyják maguk mögött hasonló gondolatokkal. Mert a bizalom, a remény s a hit bizony hegyeket képes megmozgatni. Tokaj talán már meg is mozdult...
Andirkó László
