Idén második alkalommal rendeztek futófesztivált az M3-as autópálya polgári leágazásánál található Archeoparkban. A szeptember 27-ei versenyen Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 700 általános és középiskolás tanulója állt rajthoz kortól és nemtől függően a 800 vagy 1500 méteres távon.

Városunkat a Körútfutók mellett a Tekergők SE is nagy számban képviselte nemcsak a mezőnyben, hanem a dobogón is. Elsőként az óvodások rajtoltak 10 órakor, majd őket követték az iskolás korcsoportok. Egyesületünk futói a nyílt kategóriában rajtoltak 14 órakor a több mint 100 fős mezőnyben.

A táv érdekessége, hogy a magyar hagyományos paraszti életet reprezentáló Archeoparkból indult és földes, rögös úton át vezetett a modernkort fémjelző bevásárló központba. Ezzel mintha egy időutazás részesei lehettünk volna, de ha annak nem is de egy időfutásnak mindenképp.

A célban végül a verseny támogatói a modernkornak megfelelő értékes technikai eszközökkel és sportszerutalvánnyal díjazták a korosztályos dobogósokat. A nyílt kategóriában külön értékelték a testnevelő tanárokat és a szenior korú versenyzőket. Ez utóbbi kategóriában Csontos Tibor II. helyezést ért el. Az abszolút versenyben mind a férfiak, mind a nők mezőnyében az első 30 helyezett befutót 2000 forintos Nike vásárlási utalvánnyal díjazták, amit Nagy Enikő, Fekete Antal és Rozs Péter érdemelt ki eredményével.

Nagy Enikő

Van egy mondás a szepesi szászok körében: "Wer sich in Zipsen will ernähren, muss viel arbeiten und wenig verzehren.", amely magyarul annyit tesz: "Sokat kell annak dolgozni és keveset fogyasztani, ki magát a Szepességben jól akarja tartani."

Amennyiben valaki emlékszik még tavalyi rezümémre Szepesváralja és annak futóversenye kapcsán, az talán nem csodálkozik a bevezetőmben leírtakon. Második alkalommal volt szerencsém, két kiváló futó, Nagy Enikő és Fekete Antal társaságában, ezen a nagyszerű vidéken járni, és újabb tapasztalatokkal gazdagodva kezdem megérteni, miért is rendeznek Közép-Európa egyik legnagyobb vára alatt ilyen különleges hangulatú futó-találkozókat. Talán a hely szelleme, talán a történelme, de az előbbieken túl is az itt élt, itt élő emberek azok, akik meghatározták, meghatározzák a szepesi hétköznapokat, e régió létének alapjait. És micsoda emberek! E helyütt muszáj egy kis históriát becsempésznem mondandóim soraiba, e nélkül ugyanis légbőlkapottá válna minden, amit eddig, és minden, amit ezek után leírni szándékozom. (Nem is beszélve arról, hogy a helyiektől aztán igencsak távol állt és áll a "Bort iszik, és vizet prédikál." típusú gondolkodás.)

Talán az eddigiekből is észrevette már az olvasó, hogy a múltat és a jelent megpróbálom összevetni, mindezt természetesen a tisztán látás érdekében. "A történelem megismétli önmagát." Egy okos, méginkább bölcs ember mondhatta ezt valamikor, de a tétel ma is megállja a helyét. (Milyen érdekes.) Ihol pedig, a hajdani gyepűn, a fentiek bizony hatványozottan igazak. Midőn eleink először erre jártak, csupán egy hatalmas, erdők borította vidéket találtak, az úgynevezett "Silva Scepus"-t, amely embert nem sokat, vadat, halat annál többet látott. Kemény, munkában edzett lakók kellettek e mezsgye civilizálásához, olyanok, akik jól értettek a fadöntéshez, de tudták azt is, hogy a jól gondozott erdő ínséges időkben biztos megélhetés, az ellenség közeledtével a legjobb búvóhely. A sík vidékhez, mezőgazdasági műveléshez szokott magyart a "... zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája." biz' már akkor sem csábította, első királyaink szász telepesekkel népesítették be a vidéket, akik a Thüringiai-erdő mélyéről érkezve nem találták szembe magukat ismeretlen feladatokkal. Gyorsan fejlődésnek indult a vidék, megalakultak az első városok, városszövetségek. A legnagyobb ilyen szövetség a Nagy Vármegye (Provincia Saxonum de Scepus) volt, amely 24 szepesi szász várost (Universitas XXIV. Regalium Civitatum Terrae Scepus) foglalt magában, saját gróf irányítása alatt, élükön a főispánnal és a szepesi várúrral. Saját törvénykönyvük is volt, a Zipser Willkür, melyet jelenlegi jogalkotóinknak, az "elől doktor, hátul doktor, középen meg senki"-knek melegen ajánlanék átolvasásra. A szászok (mind a felvidékiek, mind az erdélyiek), a svábok, a székelyek körében a korhoz mérten rendkívül magas fejlettségű szokásjogi gyűjtemények születtek, amelyek annak köszönhetően lehettek alanyaik javára, hogy nem úgymond felülről jövő intézkedési normákat, annál inkább saját értékrendjüknek megfelelő rendszereket alkottak meg. (Svájcban, Graubünden kantonban még ma is vannak olyan falvak, ahol minden évben - akár többször is - összegyűlnek a falu választóképes polgárai és megtárgyalva a közösség problémáit, döntenek a "Hogyan tovább?" kérdéséről. Ez a közvetlen demokrácia, amely mérföldekkel előrébb jár a ma általánosan használt közvetett változatától, és nem utolsó sorban - ahogy ezt a fenti példa igazolja, működőképes is. Az elv: szemlélődve járni a világban. Az emberek újságokat olvasnak - ma divatos kifejezéssel: a "jobb" és "bal" oldaltól is, érdeklődnek a világban, saját lakóhelyükön zajló események iránt, és nem holmi nevesincs ál-tudósoktól veszik az információk áradatát. Saját véleménnyel rendelkeznek a dolgok felől, a talajtól, önnön határaiktól nem elrugaszkodva hozzák meg döntéseiket. Azt hiszem, ez azért mutatja a fejlettség magasabb fokát. De hát ez Svájc, mondhatnánk. Csakhogy Magyarország ilyen volt. Aztán jött a politika. Csupa kisbetűvel.) Ezekben a könyvekben az élet minden egyes területére kiható intelmeket olvashatunk, melyek közül most egy székely - azt hiszem gyergyói - falutörvényből valót idéznék: "... a télen kivágatott minden egyes fa helyére a tavaszon három új ültessék." Elgondolkodtató. Higgye el, kedves olvasó, bármelyik szász, sváb hasonló témájú könyvből is idézhettem volna a fentieket.

Hogy az előzőkben tárgyaltakon túl mi alakította még a szepesi szászság és az időközben idekerült tótok életét, arra tán' egy regény sem lenne elég. Mindazonáltal egy fontos időszakot mégsem kerülhetünk ki, mely jelentős befolyással bírt az itteni életszemlélet kialakulásában. Ez pedig nem más, mint az 1412-től - amikor is Zsigmond a 24 szepesi város közül tizenhármat, név szerint: Igló, Leibic, Durand, Ruszkin, Béla, Ménhárd, Szepesszombat, Sztrázsa, Matheóc, Felka, Poprád, Szepesolaszi és Szepesváralja községeket, valamint a kincstári Lubló, Gnézda és Podolin városokat Ulászló lengyel királynak adta zálogba 37.000 cseh széles garasért, vagyis körülbelül 100.000 pengő forintért - az 1772-ig terjedő intervallum - ekkor Mária Terézia visszacsatolja a fenti helységeket. Az elzálogosítás időszaka alatt a nevezett helységek évi 2000 márka adót, mindemellett például a XII. Károly svéd király és II. Ágost szász választófejedelem s lengyel király között folyt háborúban csak készpénzben 181.000 forintot fizetett az élelemmel is ellátott polján katonaságnak. Ezek a ma csak "költségvetésen kívüli"-nek titulált kiadások jócskán elszegényítették a lakosságot, és mindinkább az összefogás fontosságára sarkallták az ittenieket. Szomszédsági és testvéresülési szövetkezetek, úgynevezett Bruderschaft-ok alakultak, elősegítve a mielőbbi talpraállást, az életkörülmények javulását.

Miért is láttam fontosnak levésni a fentieket? Nos, csupán csak azért, mert ma a helyzet változatlan. Az utóbbi száz év talán még az azt megelőző kilencszáznál is felforgatóbb volt e térség életében, szászokról már csak a mesékben hallani, de az emberek mégis ugyanazok. Legalábbis cselekedeteikben.

A verseny szervezésében, lebonyolításában, hangulatában ez az idén is megmutatkozott. Nem akartak többnek látszani, mint akik valójában. Ruhából készült rajtszámok - valószínűleg egy helyi lakos keze-munkái, tiszta víz a frissítőknél, tábori konyhán főtt gulyás, jóféle tótországi sör. Az utcákon sétálva gondozott kerteket, portákat lát az ember, így, ősszel a termést vizsgálva a gyümölcskertek tulajdonosainak sem lehet okuk a panaszra, és bár nem pont szabolcsi a mennyiség és a minőség, mégis szívesen kínálják a megfáradt vándort, és ez a fontos, ez az igazi érték. A díjazottak idén sem plazma-víziókkal, haszontalan semmiségekkel lettek gazdagabbak, továbbra is élt a zsákos-tálcás-rönkös hagyomány.

Ám mielőtt bővebben belemennénk a verseny taglalásába, lássuk, a szellemi örökségen túl mi is csábíthatja ma a vándorokat e mesés vidékre, amely valóban "Szabó Gyula-i", talán a gyermekek képzeletében létezhet még saját valóján túl.

Kezdjük mindenekelőtt a város keleti oldalán, egy meredek sziklahegyen álló Szepesi vár nagyszabású romjaival. E vártól vette nevét Szepes vármegye. A több hektár területű vár öt részből állott, mindegyiket erős falak és védőtornyok vették körül. A fellegvárban, honnan pompás kilátás nyílik a környékre - sajnos a Magas-Tátrát idén nem volt szerencsénk megpillantani, volt a nagy lovagterem, egy csúcsíves kápolna és az őrtorony. A XI. század végén, vagy a XII. elején épült vár egy ideig Giskra és Axamith husziták birtokában volt, majd 1465-ben Mátyás király Szapolyai Imrének adományozta, kit egyszersmind szepesi gróffá nevezett ki. Itt született I. Szapolyai János király is - 1487-ben. Utóbb egy időre a Katziánereké lett a vár; később a Thurzók bírták, majd ezek kihalása után Csáky István gróf kapta Szepesmegye örökös főispánságával együtt. 1703-1710-ben II. Rákóczi Ferenc őrsége tartotta megszállva. Ekkor állott ostrom alatt utolszor; 1780-ban egy tűzvész lakhatatlan rommá tette, amely romok mára lassan kezdenek újra vár alakot ölteni. Mindezek mellett érdekességképp megemlítendő, hogy tavalyhoz képest idén immáron magyar feliratokkal is találkozhattunk a falakon, sőt anyanyelvünkön szóló idegenvezető-készüléket is bérelhettünk.

A várból visszatérve a városba és onnan Lőcse felé haladva megérkezünk a kőfallal körülkerített hajdani Szepeshelyre, melynek 14 épületből álló egyetlen utcája kizárólag a szepesi római katolikus püspök és káptalan székhelyéül szolgált valaha - ma a várral együtt a Világörökség része. Az utca két oldalán tíz kanonoki lakás, legemelkedettebb részén pedig a püspöki egyemeletes palota, a székesegyház és a papnevelő-intézet épülete áll. A XV. századig többször átalakított katedrális a XII. század végéről való, s egyik nevezetessége a Szapolyai Istvántól 1493-ban alapított Szapolyai-kápolna. A szepeshelyi káptalan hajdan hiteles hely volt, s ma is gazdag levéltára van.

A fentieken kívül mindenképpen érdemes ellátogatni Zsigra gótikus templomához, mely a vártól csupán pár kilométer és szintén a világ örökségének részét képezi. Kívülről is impozáns látványt nyújt zsindelyfedeles tetőszerkezetével és szoknyás tornyával, ha azonban belülről is szemügyre vehettük volna, akkor igazán egyedi élménnyel lennénk ma gazdagabbak. (Sajnos nem lettünk; az Isten zsigrai háza ugyanis zárva volt, de ha tudjuk, hogy mi van bent, bizonyosan kinyittatjuk a falu népével.) 1070-ben, a Tiszántúlra berohant s onnan gazdag zsákmánnyal visszavonuló kunokon Erdélyben Cserhalomnál, a mai Kerlés (Szolnok-Doboka vm.) mellett, fényes győzelmet aratott a hős László herceg (a későbbi Szent László királyunk) vitézségének s vezéri tehetségének köszönhetően, kinek lovagias tettét, az elrabolt magyar leány megmentését, századok múlva is dicsőítették a magyar egyházak falfestményei. Mármost ez az egyház is dicsőíti, gyönyörű freskóit következő ittjártunkkor bizonyosan nem szalasztjuk el.

Aki a sok történelemtől, múzeumtól, templomtól és székesegyháztól már egy kissé megcsömörlött, annak sincs oka sopánkodásra, hiszen egy jó túrabakanccsal felfedezheti magának a közeli Hernád-áttörést, az Alacsony- és a Magas-Tátra bérceit, ha pedig csak futócipőt hozott magával, nos, akkor is jó helyen jár. Főképp, ha szeptember közepe táján érkezik Felvidék Sachsen-Anhalt-jába.

A Körútfutók SE két tagja, Nagy Enikő és Fekete Antal pontosan így tett, és milyen jól tette! Szepesváralja futóversenyén, mely 22700 hosszú-hosszú méterből áll, és akár hegyi versenynek is nevezhető, kitartó emelkedőkkel és az alföldinél jóval ritkább levegővel kell számolnia minden indulónak. A hegy ugye mindenütt hegy, de a Hajdúságban legföljebb Kunhalmokon gyakorolhat az ember - azon is csak szentségtörés vétsége mellett. Az egyenlő feltételek tehát inkább a tótok számára voltak "egyenlőbbek", az eredményeinken azonban ez korántsem mutatkozott meg. Nagy Enikő immáron hagyományosan dobogós helyezésnek örülhetett - nem mellékesen megjavítva tavalyi idejét is, abszolút második és a 20-30 évesek kategóriájában szerzett első helyezése előtt le a kalappal. Fekete Antal abszolút és kategória szerinti középmezőnybeli helyezése szintén szép teljesítmény; ideje (1:46:30 - mint Nagy Enikőé) Váraljai futásai sorában az eddigi legjobb eredmény.

Ennyit, s nem többet a 2008-as várkerülő-futásról, Zipser Komitat-ról és nagyszerű lakóiról; a sok szép élmény mellé már csak minél több klubtagnak, anyaországi és külhonba szakadt hazánkfiának nem kellett volna igazoltat vagy igazolatlant jelentenie, mert magyar szó biz' nem sok hangzott a Magas-Tátra lábainál. Pedig hajh', mennyire, hogy hiányzik onnan ...

Andirkó László

(H)inni, (h)inni, (h)inni ...

Idén több mint 5000 futó hitte, hogy szeptember 7-én a szokatlan őszi forróság ellenére a 23. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton 21,097 kilométeres távja valóban legyőzhető. Így tett a Körútfutók SE 2 versenyzője mellett további 5 böszörményi futó.

A hajnali készülődést követően bizakodva hagytuk el a várost, hogy idejében megérkezve legyen elegendő időnk a hangulatból, a 36 fokos melegből és az izomlazító krém-kavalkád illatából szippantani, hisz rég volt már a júliusi hortobágyi árnyékmentes, gulyával és ménes kúttal tarkított puszta futás.

De a Nike merőben más különlegességeket rejtett magában, főképp a rendkívüli őszi melegnek köszönhetően. A szervezők idén új útvonalat jelöltek ki, így szerencsére bekerült a Margitsziget a verseny helyszínei közé. Ez egy kicsit oldotta a monoton betontömbök közötti aszfaltfutást és a rakparton zajló szélmalomharcot. A pálya azonban a korábbi évekkel ellentétben csak Pest területére szorítkozott, így most kimaradt a különleges élményt nyújtó hatalmas tömeg lepte Lánchíd látvány. Pedig vállalkozó szellemű atlétából akadt bőven idén is, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül.

A 7000 fős mezőnyt tarkította a hazai versenyzők között a dzsúdóválogatott, élén Kovács Antallal, a barcelonai olimpiai bajnokkal. Továbbá 45 ország képviselte magát a nagyvilágból. Többek között az előző napi Magyarország-Dánia focimeccs 63 vendégszurkolója és az Egyesült Államokból érkezett tűzoltó csapat. A tavalyi évhez hasonlóan a rajtpisztoly ismét Kovács Ági kezében sült el pontban 10 órakor a Városligetben. A szpíker biztatása mellett lelkesen hömpölygött a tömeg a rajtvonalon át, megkezdve a versenyt az idővel, a kitűzött céljaival, a meleggel, de leginkább önmagával.

Az új útvonalnak köszönhetően a gyakorlott nike-osok és a debütálók is azonos feltételekkel futhattak. Az idén kimaradt budai panorámát kárpótolta a sajátos és hangulatos margitszigeti kocogás. A korábbi évekkel ellentétben a Nyugati felüljárón túl még további 2 emelkedő fokozta a terepviszonyokat a 18. kilométernél a hőmérsékletet, pedig a pálya mellett frissen öntött aszfaltcsík gőzölgése.

A böszörményi Körútfutók képviseletében Nagy Enikő és Forgács Imre a határkőnek számító 1:40-es időeredményt tűzték ki maguk elé elérendő célul.

A versenyt a férfiaknál az olasz Roberto Pasquale Rutigliano (1:07:22) nyerte, míg a nőknél Rakonczai Beáta (1:14:38). A böszörményiek közül elsőként, a debütáló Katonka Pál ért célba 1:39:22-es eredménnyel, őt követte Nagy Enikő (1:39:37), eddig elért legjobb teljesítményével, majd Forgács Imre (1:41:04). Rajtuk kívül Gorzsás Mária (1:57:12), Molnár Zoltán (1:45:51), Nagy Zoltán (1:50:49) és Szabó Zsolt ( 1:59:06) képviselte városunkat.

A nap legkülönlegesebb élménye volt, hogy a verseny után Monspart Saroltával beszélgethettünk az évek során szerzett élményeinkről és tapasztalatainkról. A futás nagyasszonya pedig rendkívüli derűvel hallgatta beszámolónkat és adott tanácsokat. Felhívta a figyelmünket, hogy a hőség miatt fokozottan figyeljünk oda a szervezetünk folyadékvesztésére, így a verseny után is inni, inni és inni kell.

A legfontosabb tanulság, ami az idei célba érkezéskor is beigazolódott, hogy hinni, hinni és hinni kell azt, hogy az ember képes az önmaga által kitűzött céljai megvalósítására. Összességében elmondható, hogy biztató eredmények születtek a soron következő október 5-i kassai maraton főpróbáján.

Nagy Enikő

A hortobágyi délibáb nyomában ...

A hungarikumnak számító szürke marhákat bemutató hatökrös szekértúrák mellé további sajátos puszta-programokat szerveztek július 5-én az E.on Délibáb Futás keretében a Hortobágyon. A jubileumi korszakához érkezett verseny meglepetéseket rejtegetett nemcsak a most debütálóknak, hanem a gyakorlott 0%-os emelkedő és árnyék-specialistáknak is.

Az ötödik alkalommal megrendezett versenyen a korábbinál több lehetőség kínálkozott a versenyzőknek az erőfitogtatásra. Ennek köszönhetően idén többen kaptak kedvet megtekinteni, ha még csak futólag is a Hortobágyi Nemzeti Park védjegyeinek számító gulyát és ménes kutat.

A megmérettetést a 21 kilométeres teljesítménytúrázók kezdték 10 órakor. Míg a futók 14 órakor, a júliusban megszokott hőség tetőzésekor vették át a szikes terepet.

Idén a 6 és 12 kilométeres távra jelentkezők mezőnyét a félmaratonisták is színesítették, mert a hortobágyi helyszínt a szervezők beépítették a Félmaraton Mánia nyári elemévé.

A Kilenclyukú híd lábánál Martinek János, olimpiai bajnok öttusázó múltját igazoló biztos kézzel és profizmussal sütötte el a rajtpisztolyt. A futókon kívül a 6 kilométeres gyaloglók is útnak eredtek meghódítani a pusztát. A hortobágyi verseny különlegességét az adja, hogy a résztvevőknek a szokottnál több tényezőre kellett koncentrálniuk a táv során.

A tikkasztó nyári hőség mellett a mindennapokban természetesnek tűnő árnyék, és a kátyútlan, sima aszfalt kiszámíthatósága iránti vágy hatalmasodott el a lelkekben. Miután azonban kénytelen-kelletlen kilométerről-kilométerre hozzászokott a terep szikes sajátosságaihoz a test és lélek, egyre jobban a futás igazi lényege dominált.

Elmondható, hogy a természet is gazdagon jutalmazta az erőivel szemben megvívott harcot. A táv során sok különleges idilli képet lehetett felfedezni azoknak, akik nem hagyták, hogy a saját fizikai erejükön túl a természet is teljesen közömbössé tegye a hungarikumok iránt. A legkedvesebb látványt az itatónál felsorakozó szürke marhák, puszta határtalansága és az ökrös szekerek nyújtották.

A Kilenclyukú híd alól délibábként tűnt fel elsőként a férfiaknál Beda Szabolcs (1:17:18), míg a női mezőnyben Ladányi Tímea (1:38:56). A böszörményi Körútfutók képviseletében öten futottak félmaratont. A legjobb eredményt Lefkovits Attila (1:34:33) érte el. Továbbá Forgács Imre (1:42:35), Szabó Imre (1:48:02), Nagy Enikő (1:49:04) és Hajdu Sándor (1:57:05) teljesítette a távot. A terep nehézségének köszönhetően az egyéni félmaratoni rekordidők elérése csak hortobágyi délibáb maradt.

Nagy Enikő

A Kossuth kert határából jól látszanak a Nagy-Kopasz lankái. Az Ásott és a Törökmetélő halmokról is. Tisztában vannak ezzel a Körútfutók SE tagjai is, akik Böszörmény ezen részein rendszeresen koptatják hol az aszfaltot, hol pedig a földutak hosszú-hosszú kilométereit. Ki tudja, talán a Tokaj-hegy állandóan visszatérő, homályos képe, netán az alföldi ember minduntalan vágya, hogy egyszer meghódítsa a hegyeket, esetleg a kettő együtt, arra ösztönzött minket, hogy a Hajdúböszörmény és Tokaj közötti távolságot saját lábainkon próbáljuk megtenni, idén immáron második éve.

Május 11., reggel 6 óra. Indulás klubtagjaink többségének szülővárosából, a Hajdúk fővárosából.

Az idő telik, délre Tokajban kell lennünk, a hőség már így is tikkasztó, főképp úgy, hogy mindenki lábában egyre gyűlnek a kilométerek. Elhagyjuk Videt, Dorogot, az "óhitűek" városát, megérkezünk Nánásra, hol a szőlőkben oly savanyú bor terem, amitől, amint mondani szokták, a bicska is kinyílik az ember zsebében - a nánásiak most biztosan megharagudnának rám, ha nem mondanám el, hogy bizony a Dorogi és Böszörményi határban sem terem jobb. Messze nem. Tokaj viszont egyre közelebb.

A szalmakalapos nánásiak után hamarosan magunk mögött tudhatjuk Tedejt, Tiszavasvárit, átlépünk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, elhagyjuk Szorgalmatost és megérkezünk Tiszalökre.

Komppal át a szőke folyón, immáron Borsod-Abaúj-Zemplén megyében érünk partot. Innen a hegy mindössze csak egy ugrás, Tiszatardos és Tiszaladány után már végcélunk felé közeledünk, Tokaj városa pedig tárt karokkal fogad minket. Az egész napos tikkasztó hőség után, 55 hosszú kilométerrel a lábakban itt, a Tisza és a Bodrog torkolatánál, az Erzsébet királyné hídnál minden megszépül. Már csak a hegy van hátra, egyfajta ráadásként. Választhatunk, hogy a Kusajban, a Hideg-oldalban, esetleg a Lencsés-árokban és a Ménes-oldalban közelítsük meg a Nagy-Kopasz 513 méteres ormát, de a választás másodlagos. A városközpontból indulva ugyanis a hegytető nagyjából 3,3 kilométerre található, az oldalak átlagosan 8,6 %-os meredekségűek. Útközben 130 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni, de a csúcson fogadó élmény, az bizony mindent megér. A teljesítmény nagysága mellett a látvány sem másodlagos, a környező lankákon a világ legjobb szőlői mérnöki pontossággal sorakoznak egymás mellett.

Kedves olvasó! Reméljük, megtetszett ez a futó-túra, ezek a városok, amelyek klubunkat erre a nemes vállalkozásra buzdítottak, és a közeljövőben Ön-Te is ellátogatsz hazánk eme nagyszerű vidékére. Méltán mondhatjuk, hogy minket igazán megérintett ez a térség összes szépségével, hagyományával, vendégszeretetével együtt. A Hajdúböszörmény - Hajdúvid - Hajdúdorog - Hajdúnánás - Tedej - Tiszavasvári - Szorgalmatos - Tiszalök - Tiszatardos - Tiszaladány - Tokaj - Tokaj - Nagy-Kopasz - Tiszaladány - Tiszatardos - Tiszalök - Szorgalmatos útvonal mind a 77 kilométere nagyszerű élményekkel gazdagította kis csapatunkat, mely futva-biciklizve haladt végig a Hajdúságon, egészen Tokajig, ott a Nagy-Kopasz csúcsáig, Szorgalmatosról pedig vonattal utazott vissza Hajdúböszörménybe. A városba, ahonnan jövőre újra elfutnak Tokajig, és vissza.

A futó-túra résztvevői: Nagy Enikő, Fekete Antal, Szabó Imre, Csontos Tibor, Lefkovits Attila, Rozs Péter, Forgács Imre, Vastag György

Andirkó László

Római vakáció

Pardon, a kálvinista lemaradt. Hiszen nem Taljánország fővárosáról, annál inkább a Hortobágy széli cívisváros neves eseményéről, az V. Debrecen Maratonról szeretnék itt pennámmal szólani.

Bartha Boldizsár, Jókai Mór, a város nagy történetírói ma valószínűleg tétován állnának a Nagytemplom előtt, azt kérdezvén maguktól: hová lett Debreczen? Mi lett a Fő utzai nagy-fahíddal, a gőztramway-el, merre járnak a hajporos, háromszegletű kalapos seniorok, a tógás latinusok, mendikások hol koptatják a padot, ha nem a kollegiumban? Fidibusz sincs már a dohányzacskókban, ami azt illeti, dohányzacskó sincs az emberek oldalán. Jó pár csizmát, nagybundát sem kap a Czegléd-utczában atyánkfia, a piacz közepéről nem látni a Tatárnyugvókat, Kunhalmokat. Mi maradt hát Debreczenből? A cívis polgár a maga büszkeségével, puritán erkölcseivel, tisztességével, vendégszeretetével. Bizony, ez sem kevés.

Mintahogyan az sem, hogy megyeszékhelyünk manapság a sportok iránti elkötelezettségével írja be magát a nagykönyvekbe. A "debreczeni szemű" persze láthat kivetnivalót az effajta politikában is, de erről alkalmas helyen és időben kell diskurálni - tehát nem itt és nem most.

Lássuk inkább, mi is történt 2008. április havának 20. napján, a Régi Városháza és az Egyetem közötti - kinek rövidebb, kinek hosszabb - út során.

Mediterrán tavasz, száraz levegő, laza széllökések. Ezek fogadták a Debrecen Maraton résztvevőit, köztük természetesen klubunk, a hajdúböszörményi Körútfutók SE versenyzőit, akik ismét szép eredményekkel öregbítették városunk hírnevét.

Délelőtt 11 óra. Eldördül a startpisztoly, a mezőnyben maratonisták, 20, 10 és 3,5 kilométeren indulók hada halad a hőn áhított cél felé. Csapatunkból Nagy Enikő, Hajdu Sándor, Szabó Imre, Rozs Péter és Forgács Imre 20 km-en, Fekete Antal és Lefkovits Attila pedig maratoni távon mérte össze tudását az ország és a világ minden tájáról idesereglett futóival. Mit ne mondjunk, igencsak szép eredményekkel. Szavak helyett azonban most beszéljenek inkább a számok:

Ezek a számok igazán beszédesek, ámbátor a szavaknak lelkük is van. Főleg, ha lényeggel töltjük meg őket. Eredményeink, a debreceni marotonin indulók eredményei Debrecen város könyvének lapjain a dicső fejezetek közé kerülnek, azok közé, melyek összefogták a várost száz, kétszáz, ötszáz évvel ezelőtt és remélhetőleg megtartják az elkövetkezendő generációk számára is.

Andirkó László

In memoriam Gyulai István

Gondok vannak a magyar atlétikával. Feltehetjük a kérdést: csak a királynővel vagy egész birodalmával? A választ tudjuk, a baj csupán annyi: ezt nem nagyon akarjuk bevallani (még magunknak sem). Olyan ez a helyzet, mint amikor egy vándor úttalan utakon jár, benéz a szomszédokhoz, behajóz hét tengert, haza azonban valahogyan sohasem juthat el. Lehet, hogy be sem fogadják? Esetleg már nem is várják? A magyar haza nem ilyen ... volt.

Gyulai István a magyar atlétika nagyköveteként öregbítette országa hírnevét szerte a nagyvilágban, munkássága előtt mindenki fejet hajtott... majdnem mindenki.

Ma a debreceni atlétikai stadion viseli büszkén (?) Gyulai István nevét. Itt tette tiszteletét a - szerencsére a magyar atléták szövetségénél sokkal rózsásabb helyzetű - hajdúböszörményi Körútfutók SE csapata is, amely igen szép eredményekkel térhetett haza a cívisvárosból. Ráadásul nem is akármilyen megmérettetéssel a hátuk mögött!

Elöljáróban essen egy pár szó az 50-es számról. Gombócból már tényleg rengeteg, hát még méterből. Na nem 50-ből, nem is előbbi tízszereséből, még csak nem is százszorosából. Ezerszereséből? Talán. De nem a - futás ügyében - mindenre elszánt böszörményieknek! Közülük ugyanis hárman - dacolva az 50 km-es táv minden nehézségével - teljesítették az Országos Bajnokság leghosszabb távját. Pedig a körülmények finoman szólva sem a legnagyobb versenyekével vetekedtek. A szervezésről csak annyit: lesz jobb is, mindenesetre biztató, hogy az akarat benne volt a levegőben. Apropó, levegő. Az időjárást ugyebár közvetlen módon nem befolyásolhatjuk - micsoda szerencse! -, az azonban megjegyzendő, hogy a kellemes futóidővel kecsegtető délelőtt délutánra bizony kellemetlen havazással hűtötte le az addig felhőtlenül jó hangulatot. Ez azonban senkit sem bátorított el a hihetetlen kitartást igénylő penzum leküzdésétől. Rangidős futónk, Fekete Antal az 50-60 éves férfiak kategóriájában a nagyszerű 2., az összes férfi induló között a 13., míg abszolútban a 16. helyezést érte el, mindezt 4:37:45 másodperces idővel abszolválva. Lefkovits Attilát is kemény fából faragták, bizonyítja ezt 4:16:51-es ideje, mely kategóriájában (18-40 éves férfiak) a 8., férfi összetettben a 10., abszolútban pedig a 12. pozíció betöltésére jogosította fel. Rozs Péternek sem volt oka a szégyenkezésre, sőt! Kiváló, 4:29:59-es idejével az erősebbik nem 18-40 évesek csoportjában a 9., nem szerinti összevetésben a 11., míg az egész mezőnyt tekintve a képzeletbeli dobogó 13. lépcsőfokra állhatott fel.

Tömegfutás révén, a szervező Zöldgömb Sport Klub a fenti fő versenyszám mellett egyéb távokon is biztosított indulási jogot a szép számmal kilátogató érdeklődőknek. Természetesen ezeken a viadalokon is érdekeltek voltak egyesületünk versenyzői. Bizonyíthatták tudásukat a maratonisták (az ex-hajdúböszörményi Keresztesi László 3:13:48-es idővel meg is nyerte ezt a számot), a váltóverseny specialisták (5x10 kilométeren), és természetesen a kisebbeket sem lehetett kihagyni: ők a Nagyerdei Körforgáson (9 km) és Kiskörforgáson (3,4 km) mérhették össze erejüket. Egyesületünk a váltóversenyen alkotott igazán maradandót. A Nagy Enikő, Hajdu Sándor, Szabó Sándor, Bodnár Tibor és Andirkó László alkotta különítmény nagy csatában, Hajdúszoboszló csapatát csupán hajszállal megelőzve érte el a második helyet, tette ezt 3:50:55 másodperces idővel!

Csodálatos eredmények, nagyszerű egyéni és csapatsikerek egy csodálatos EMBER tiszteletének szentelve. Csupa nagybetűvel.

Andirkó László

2007. szeptember 30-a sporttörténeti mérföldkő volt Hajdúböszörmény történetében. Hiszen a Budapesten megrendezett PLUS Budapest Nemzetközi Maratoni futóversenyen a hajdúböszörményi NAGY ENIKŐ 3 óra 53 perc 03 másodperces idővel célba ért élete első maratoni távján. Ezzel Ő az első hölgy aki Hajdúböszörményből teljesítette a klasszikus 42195 méteres maratoni távot.

Emlékszem, hogy szülei pár évvel ezelőtt büszkén újságolták - Enikő leányuk lefutotta a NIKE Budapest félmaratont. Ezzel a futóversennyel kezdődött a "futó élete"?

Már általános iskolában testnevelés tagozatosként többször voltam mezei futóversenyen, de mivel nem vagyok futóalkat, leginkább csak a tornászcsapatnak voltam tagja. Így sokkal később, csak 2005-ben, a jubileumi 20. Nike félmaratonon debütáltam, mint hosszútávfutó. Ezen a versenyen unokatestvéremmel együtt tudtuk magunk mögött a ma már legyőzhető távolságnak nevezett megmérettetést. Több érdekessége is volt a versenynek, hisz a Békési DAC színeiben indultunk, a jubileum miatt rekordszámú nevezés, hihetetlen hangulat és óriási siker: lefutottuk... Ennek annyira megörültünk, hogy már a hazafelé vezető úton elhatároztuk, hogy elindulunk a következő hónapban Kassán is. Ahol közel 10 perccel futottam jobbat, mint Budapesten. Ez pedig elegendő érv volt a folytatáshoz. Az itt elért 1:41:47-es időmet azóta sem sikerült megjavítani.

A maratoni futás rendkívüli elszántságot és kitartást igényel - mi az a motívum, amiért a hosszútávfutást választotta?

Valójában nem tudatosan választottam a hosszútávfutást, hanem kiforrta magát. A főiskolás éveimet Egerben töltöttem, ahol az egyik szobatársam hosszútávfutó volt. Fiatalkora ellenére már futott csapatban az Arad-Békéscsabán és a Bécs-Budapest Szupermarathonon, a félmaratonokon pedig egyéniben. Versenyeiről hazaérve sokat mesélt élményeiről és az egész szoba együtt szurkolt érte. Ő invitált 2003-ban, hogy tartsak vele kocogni suli után. Nem ellenkeztem, hisz már az általános iskolában belém ivódott a mozgás szeretete. Mivel a főiskolánkon nem volt testnevelésóra, ezért mi magunknak kerestünk mozgásteret. Termet béreltünk röplabdázáshoz és gyakran jártunk túrázni a hegyekbe. Másodévesként csatlakoztam a kézilabdacsapathoz. A tavaszi szezont követően a nyári szünidőben a futással akartam a kézihez az állóképességemet fejleszteni és végül a salakon ragadtam. Akkor még nem számítottam hosszútávfutónak hisz 4-6, majd 8-10 kilómétert futottam. A kilóméterek növekedésével a kitartásom is gyarapodott, ami nemcsak a futásra, hanem az élet többi területére is pozitívan hatott ki, így a tanulmányaimra is. Végül 2005-ben barátnőm rábeszélt a Nike félmaratonra és a hatás nem maradt el...

Mikor döntötte el, hogy lefutja a maratoni távot?

2006-ban vezették be Magyarországon az októberi maratoni futással párhuzamosan zajló 30 km-es távot. A 12. kilóméternél csatlakoztunk a nagyokhoz és együtt szakítottuk át a képzeletbeli szalagot. Ezen 2:32:28-as idővel a nőknél harmadik helyen végeztem. Ezzel a versennyel úgy érzem lélektanilag közel kerültem a maratonhoz. Szerettem volna áprilisban, hazai környezetben a Debrecen Maratonon lefutni, de nem éreztem magam eléggé felkészültnek. Tudtam nem vesztettem semmit, hisz még csak 22 éves vagyok. Majd a következő adandó alkalmat megragadva júliusban leadtam a nevezésem az októberi, budapesti maratonra. Ezzel egyértelművé vált bennem, hogy meg akarom tenni, és nincs mentség a visszalépésre.

Szeretném, ha beszélne arról, hogyan készült fel a versenyre?

Idén először csapatban készültem. Tavaly ugyanis csatlakoztam a Körútfutók SE-hez. A csapat kedden és csütörtökön 12-15 kilóméteres, míg vasárnap 20-25 kilóméteres futókirándulást tett meg. Ezen kívül mindenki maga gyűjtögethette a kilómétereket. Én júliusban kapcsolódtam be az edzésekbe, ezzel egyedüliként képviselve a női nemet. Óriási kihívás volt számomra, hogy tudok majd megfelelni a "követelményeknek", de az ő figyelmességüknek köszönhetően jól sikerült. Hisz a fiúktól nagyon sok segítséget, bíztatást, elismerést kaptam az edzéseken, a versenyek alatt és után. Az idei év a maratonra volt kiélezve, még a félmaratonok is a felkészülés részét képezték. Szeptember 2-án Budapesten futottunk félmaratont, majd 16-án a szlovákiai Szepesváralján. Hazaérkezve az volt a legnehezebb feladat, hogy a futótempót a maratonhoz szükséges mértékűre csökkentsem. A három hónapos felkészülés alatt 600 kilométert gyűjtöttem össze, de mindez kevés a sikerhez, a célba érkezéshez. Nagyon fontos, hogy lelkileg is felkészült legyen a futó. Ebben nagyon sokat segítettek a csapat tapasztalt maratonistái, hisz sokat nosztalgiáztak. Emellett számos sikersztorit olvastam, én ezekből tanultam a legtöbbet.

Milyen volt a célba érkezés pillanata?

A diplomaosztómra emlékeztetett. Az ugyanis Péter, Pál napjára, az aratás kezdetére esett. Szeptember 30-án, a futás napján is úgy érzem sok évi munka gyümölcsét arathattam le. Hisz a verseny az már örömünnep, ám ahhoz, hogy az így legyen nem csak 42195 km-t kell lefutni gyakorlásként. Az pedig megtiszteltető érzés volt, hogy az utolsó 200 méteren megkaptam Hajdúböszörmény zászlaját és azzal futottam be a célba, mint a szülővárosom első női maratonistája. Különleges élmény pedig azért, mert ez volt az első versenyem, ahol a családom és a barátiam biztattattak az első méterek megtételekor és izgatottan vártak a célban a már beérkezett csapattársakkal. Majd köszönetet mondtam Fekete Antinak az edzéseken és magán a maratonon nyújtott önzetlen segítségért.

Mit kell tudnunk a "civil" Nagy Enikőről?

Négygyermekes család egyetlen humán beállítottságú gyermeke. Nővérem közgazdász, két általános iskolás öcsém szintén a reáltárgyak iránt érdeklődnek. Júniusban végeztem az egri Eszterházy Károly Főiskolán művelődésszervezőként. Szeptemberben pedig kommunikáció szakon diplomáztam. Jelenleg a Debreceni Egyetem mellett szoftverüzemeltetést tanulok. Ez könnyen összeegyeztethető a futással, hisz az iskolai elfoglaltság hétfőtől szombatig tart, a versenyek pedig vasárnap vannak. Szabadidőmben szívesen kertészkedem, kerékpározom és különböző kézműves technikákkal foglakozom. Kedvencem a linómetszés, amit 12 éve készítek. Jó érzéssel töltenek el a családi és baráti összejövetelek. Emellett szívesen járok koncertekre és kiállításokra.

Családja, környezete hogyan fogadta fantasztikus teljesítményét?

A szüleim jobban izgultak, mint én. Aggódtak, hisz tudták görcsben áll a bal lábam. A verseny során borzalmas volt látni, hogy mennyien kényszerülnek feladni sérülések miatt és így meghiúsul számukra a kitűzött cél. Akiktől visszajelzést kaptam, mindannyian elismerően gratuláltak.

Maratoni futó létének első próbáján túlesett - tűzött-e ki valamilyen célt a következő évre?

Áprilisban a Debrecen Maratonnal kezdődik az év. Szerintem a 20 km-es távot választom szezonnyitónak. Májusban az egri városvédő futáson szeretnék ott lenni nosztalgiából. Nyáron remélem lesz lehetőségem kipróbálni a hungarikumok valamelyikét (Délibáb futás, Kékes csúcsfutás). Szeptemberben ismét Nike félmaraton, ahol most már 1:30-1:40 közötti időeredménnyel szeretnék célba érni. A szlovák versenyek közül pedig Szepesváralja, Kassa vagy Rozsnyó jöhet számításba. Ezekhez persze elengedhetetlen a sérülésmentes felkészülés és az, hogy továbbra is örömömet leljem a futásban. Így ezt tartom az alapvető célomnak.

Kívánom, hogy így legyen - s példájából tanulva többen sportoljanak!

Kacsó Márton

Negyvenkettő

Vasárnap, reggel fél hat. Körülöttem álmos, de annál bizakodóbb arcok. Maratonisták. Akad, aki még csak az lesz. Fura érzések kavarognak mindenkiben. Van, akiben ez "3 órán belüli", van, akiben "csak 4 órán belül beérjek". A cél azonban mégis közös. Legyőzni magunkban a racionális embert, aki számára mind a 42195 méter mögött irracionalitás lapul. Mi értelme? Önkínzás? A maratonista erre talán sohasem gondol. Küzd, és ha minden összejön, akkor nem a versenyen, hanem az azt megelőző években, hónapokban, hetekben és napokban az elme ellen folytatott versenyben kell igazán győzedelmeskednie. A konkrét megmérettetés már csak a "hab a tortán", a szenvedély, az erő, a kitartás diadala. Aki ezt egyszer átélheti., az szerencsésnek, de még inkább kiváltságosnak érezheti, és annak is kell, hogy érezze magát.

Ma, 2007-ben, jóformán minden 1000. böszörményi elmondhatja magáról, hogy a fenti csodában részesült már legalább egyszer az életében, azt, hogy a világ maratonfutóinak nagy és összetartó családjába tartozik. Amennyiben ezt az arányt csak a női lakosságra vetítjük, úgy nagyjából 17000 az 1-hez az esélye annak, hogy találunk valakit a sokaságból, aki megfelel ennek a kritériumnak. Ezt is csupán 2007. szeptember 30-a óta. Pontosán miért is?

A hajdúböszörményi Körútfutók SE lelkes csapata a fenti napon Budapest székesfővárosában vizitált, mégpedig a 22. alkalommal megrendezett Plus Budapest Nemzetközi Maratonon. Amennyiben létezne a "Magyar Köztársaság Hosszútávú Leg-bajnoksága", úgy a nagyatádi Ironman, a Bécs-Pozsony-Budapest Supermarathon, a Békéscsaba-Arad, a sárvári 12 és 24 órás, a Tour de Hongrie, a Balaton Átúszás mellett feltétlenül ott lenne a budapesti maratoni is, mely már sok-sok éve óriási népszerűségnek és részvételi számnak örvend, az ország talán legnagyobb tömegsport eseménye. A világ majd' minden kontinenséről érkeznek ide futók, nagyszerű atléták. Több száz fős különítmények a gallok, háromoroszlánosok, taljánok honjából, Németalföldről, a sógoroktól, a szomszédos, északi, déli és más országokból. 15000 induló, melyből 3000 maratonista, emellett résztvevők az egész családot, baráti kört megmozgató Minimaraton, Maratonka, Staféta és Ekiden váltók, a 30 km-es versenyszám köréből. Rajt a Hősök terén, azután végig az Andrássy úton, a rakpartokon, a Gellért-hegy alatt át a Duna legszebb hídjain, befutó a Városligetben.

Valóban grandiózus rendezvény, melyen a böszörményi csapat teljesítménye is igazán megsüvegelendő, mi több, figyelemre méltó. A férfiak versenyében Csontos Tibor a 40-44 évesek kategóriájában, 3:13:56 másodperces idővel a 29. helyet érte el, ezzel a férfi abszolútban (tehát összesítettben) a 162. lett, abszolválva 31. maratonját. Andirkó László a 20-24 éves férfiak számában, 3:38:16-os idejével a 30. helyezést érte el, összetettben az 504. pozíciónak örülhetett, 4. maratoni célbaérkezését könyvelve el ezzel. Lefkovits Attila 17. 42 km-esét letudva, 3:39:37-es idővel a 35-39 évesek között 101.-ként, abszolútban 529.-ként szakította át a képzeletbeli célszalagot. Fekete Antal, 3:53:02-es eredményével az 50-54 évesek között a 72., míg összesítésben 797.-nek számított a népes mezőnyben, teljesítve ezzel 29. 26 mérföldesét. Itt azonban meg kell állnunk, legalábbis egy lélegzetvétel erejéig. Jól visszagondolva, a fentiekben megfogalmazódott egy kérdés: miért pont ezév szeptember 30-a óta állapíthatjuk meg, hogy hajdúböszörményi nő is futott már maratont? A válasz igencsak egyszerű.

A szebbik nem képviseletében böszörményi sohasem futotta le a klasszikus távot-mindeddig. Nagy Enikő, dacolva az emberpróbáló kihívással, annak minden nehézségével nagyszerű, 3:53:03-as idővel, női abszolútban 82., míg kategóriájában (20-24 évesek) 4.-ként hagyta maga mögött első 42 km-es versenyét. Tette ezt Fekete Antal közreműködésével, aki az egész út során hasznos tanácsokkal, bíztató szavakkal látta el, nagyban hozzájárulva ezzel a sikeres teljesítéshez. Mindenesetre városunk szebb napokat is látott sportéletében óriási mérföldkő ez a tény, mely szerint: van női maratonistánk is!

Emil Zatopek, a hosszútávfutás egyik legnagyobb legendája mondta azt egyszer: "Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. Ha egy másik világot akarsz megismerni, fuss egy maratont." Azt hiszem, ehhez nem sok mindent lehet hozzáfűzni. Talán csak annyit: higgyük el mindannyian, hogy az igazán nagy teljesítmények bennünk lakoznak, nekünk mindössze felszínre kell hoznunk őket. Ehhez nem kell se pénz, se háború, csupán akaraterő. Ennyi is elég az igazi csodákhoz.

Andirkó László

A Szepességben jártunk ...

Illetve futottunk. Itt, a Felvidék egyik legszebb régiójában, azon belül is Szepesváralja városában rendezték meg - immáron a 24. alkalommal - azt a 22,7 km-es futóversenyt, amelyen klubunk, a Böszörményi Körútfutók SE három tagja is részt vett.

Vágjunk is mindjárt a közepébe. A közel négy órás, lenyűgöző tájakon haladó autóút után érkeztünk a helyszínre, amely a méltán híres és nevezetes Szepes várának lábánál fekszik, hátterében a Magas-Tátra hófödte csúcsaival. Az UNESCO Világörökségi részét képző vár (rendkívül) gyors meglátogatása után már rohantunk is a rajthoz, ahol addigra felsorakozott a város apraja-nagyja, Szlovákia rutinos és kevésbé rutinos "futóbolondja", Bogár János, hazánk nagyszerű futó-fenoménja, és persze jómagunk, személy szerint Nagy Enikő, Fekete Antal és Andirkó László.

A rajtnál várakozás izgalmait szinte csak pár pillanatig élvezhettük, eldördült a startpisztoly, és uccu neki a hegyeknek. A pályáról mindössze annyit, hogy alattomos, hosszú emelkedőkkel, néhol lejtőkkel is tarkított, végig aszfaltozott útvonalon halad, a levegőt harapni lehet, a táj csodálatos, egyszóval aki egy jó hegyi verseny hangulatára, atmoszférájára vágyik, annak tiszta szívből ajánljuk. Itt jegyezném meg, hogy a szlovák futótársadalom rendkívül magas szinten áll a nagyszerű légkörű, hangulatos versenyek szervezésben, lebonyolításban, teszik mindezt tapasztalattal, kiváló hozzáértéssel, kulturáltsággal, szeretettel. Itt sem volt ez másképp. A díjazottak a pénzjutalmak és egyéb itthon megszokott nyeremények mellett a verseny után gazdagabbak lehettek akár egy zsák krumplival vagy egy tálca tojással is. Emberi mértékkel.

Ám ne szaladjunk ennyire előre (mindig ez a rohanás...). A versenyt még abszolválni is kellett valahogyan. Andirkó László 1:41:25-es idejével az abszolút 15. helyet szerezte meg, az igazán nagy teljesítmény ezen a versenyen azonban Nagy Enikő és Fekete Antal nevéhez fűződik. Utóbbi futótársunk 1:46:18 másodperces ideje kiváló, hát még úgy, hogy ezzel az 50 és 59 éves férfiak közötti kategóriában a negyedik helyezést érte el, megjavítva emellett pályacsúcsát is. Az átütő siker mégsem az ő, hanem az élete első maratonjára készülő, mindemellett a "Hajdúböszörmény első női maratonistája" címre pályázó Nagy Enikőhöz köthető. Ő ugyanis női abszolútban a dobogó harmadik, míg a 20 és 34 év közötti nők kategóriájában a második fokára léphetett. Tette ezt 1:47:06 másodperces idővel. Le a kalappal. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor... remélhetőleg még többen.

Andirkó László